Mindenki más féreg, ki kell irtani, kapával agyonverni

Bayer Zsolt, a nemzeti fröccsautomata (Fotó: Kallos Bea/MTI) Bayer Zsolt, a nemzeti fröccsautomata (Fotó: Kallos Bea/MTI)

Úgy kell nekem, ha korán reggel Bayer Zsoltot olvasok. Most még kávé sem kell, célszerűbb lenne kamillateával borogatni az agyamat, hogy ki ne süljenek a vezetékeim. Ilyet még nem mondtam, mármint szó szerint nem, na de most.

Bayer Zsolt hülye. Konkrétan. Hogy lelki nyomoronc, morális leprás és erkölcsi nulla, az eddig sem volt kétséges. Az sem, hogy mindent, bármit megtesz egy kis olvasottságért. Főleg ha az olvasó a gazda, aki a moslékot elé szórja minden nap. Az fontos, mindennél fontosabb. Bayer Zsoltnak valójában egyetlen ember számít és az Bayer Zsolt. Mindenki más le van szarva, mindenki más féreg, ki kell irtani, kapával agyonverni, kasztrálni. De legalább gyűlölni és szítani ellene a gyűlöletet.

„ Európa elveszítette azokat az alapvető ösztöneit, amely alapvető ösztönök megvannak a Föld minden élőlényében, mert ezek nélkül az ösztönök nélkül nem lehet élni. Európa elveszítette fajfenntartó, önfenntartó ösztöneit, és elveszítette a territoriális védelem ösztönét is. Európa nem hajlandó szaporodni, Európa az idült elmebetegek nyálfolyató mosolyával befogad mindenkit, és hagyja magát legázolni, Európa nyitva hagyja határait, és önként adja át területét az ide érkező hordáknak és honfoglalóknak.

Bayer nagyjából meg is határozta önmagát ezekben a sorokban. Ösztönlény, inkább állat, mint ember. Szaporodni akar, röfögve rámászni mindenre és mindenkire. Körbehugyozza a területét, onnantól ott és akkor csak Bayer Zsolt dughat, szaporodhat, zabálhat kedvére. Mert az az ő territóriuma.

Igen, nagyjából ennyi az ember. Vagy még ennyi sem.

„A ma ötvenéves generáció az utolsó, amelynek legalább még emlékei vannak arról, milyen volt a normális élet. A mai harmincasok és a náluk fiatalabbak már a rothadó világ gyermekei, nekik már emlékeik sincsenek.

És majd mostanában dől el, hogy ezek a generációk beszívva eltántorognak-e a kollektív öngyilkosságba, vagy véget vetnek mindennek, és – miképpen az inga is mindig visszaleng az ellenkező irányba – felépítenek egy másmilyen világot. Egy nagyon másmilyent, hogy egyszerre legyek eufemisztikus és fenyegető.”

Én nem tudom, egy ilyen Bayernek milyen emlékei lehetnek. Hogy az ő emlékei miről szólnak vajon? Férfias férfiakról, akik este röfögve hágták az asszonyt, le sem rúgva a lábukról a retkes gumicsizmát? Alázatos asszonyokról, akik pontosan tudták, hol a helyük? Szorgosan takarító, főző-mosó ellőgépekről szól a gyerekkora?

Mert abban az időben, amikor Bayer még nem nagy barom volt, hanem csak kis barom, akkor divat volt az emberség. Általában. Lehet, hogy ahol ő felnőtt, ott nem, de többnyire igen. Senki nem rohant vasvilláért, ha idegent látott. Nem kellett rettegniük a fiataloknak, hogy jön egy részeg állat és megerőszakolja őket. Régen nem volt divat zsidózni, cigányozni. Mindenki élt és engedte élni a másikat.

Régen a Bayerhez hasonló falubolondját két jól irányzott pofonnal igazította volna helyre a rendőr, ha elkezdi a kocsmában az undorító, gyűlölködő fröcsögést, amiért ma Bayer pofon helyett pénzt kap Széles Gábor antigravitációs parafenoméntól.

Bayer nem csak ocsmány, hanem végtelenül kártékony is. Az arra fogékony, önállóan gondolkodni nem képes, rettegni bármikor kész, tulajdon gyengeségeitől frusztrált közönsége hörögve tódul a nyomában, mert a Zsolti az tudja, mit kell tenni.

Hát hogyne, a Zsolti az tudja. Szolgálni kell a gazdát. Ha ezt gyűlöletkeltéssel, akkor azzal. Ha torz hazugságokkal, akkor úgy.

Én csak remélni merem, hogy az a lenézett harmincas generáció, akiket ez a pondró leírt Európa térképéről, akik szerinte beszívva eltántorog a kollektív öngyilkosságba – és amelyik generációnak bármelyik tagja nagyságrendekkel különb, mint ez a valójában soha, semmit nem teremtő, soha semmi hasznos dolgot nem alkotó fröccsautomata – egyszer megtalálják Bayert. Azt is remélem, hogy vénségére ez az agyhalott tulok kénytelen lesz végignézni, ahogy Európa ismét talpra áll, az emberi értékek kerülnek előtérbe és a valóban fontos dolgokkal foglalkozunk, nem pedig a gyűlölködéssel. Azt is remélem, hogy Bayer megéri a gazdája bukását, végignézi az azt követő számonkérést és nem lesz olyan nap az életében, amikor nem retteg attól, hogy egyszer beletolják az arcába a múlt bűneit.

Legvégül azt kívánom ennek az élősködőnek, hogy egész hátralévő életét úgy kelljen leélnie, hogy az egyik szomszédja egy meleg pár, a másik szomszédja pedig egy arab-fehér házaspár, rengeteg tejcsokiszínű kissráccal. És kívánom Bayernek, hogy minden nap látnia kelljen ezeknek a szomszédainak a boldogságát, sikerességét, emberségét, hallania kelljen a nevetésüket és remélem, néha majd megkérdezik a vén trottyost: Zsolti bácsi, segíthetünk valamit?

Ennél nagyobb csapás nem érhetné ezt a majmot.