Nénik a lakótelepi kukában

Fotó: Lázár Gergő Fotó: Lázár Gergő

Amit elmondok, az nem a fantáziám szüleménye. Mindig, minden történet amit elmesélek, valóságos. Minden mesémhez arcok, nevek tartoznak. Sorsok. Én csak leírom, ahogy azt egy mesélő szokta.

Egy kisváros a szlovák határon. Nem egyszerű autóval bejutni, mert gőzerővel folyik a felújítás. Körforgalmak épülnek, utak újulnak meg, burkolatot kap az óváros. Épül, szépül. Jobban teljesít.

Miből? Uniós pénzből, mi másból? A valaha pezsgő élet valahogy nem pezseg most annyira. A rendszerváltás körül láttam ennyi régi autót. Szakadt, 15-30 éves roncsok állnak a parkolókban, csörömpölnek az utcákon. Honnan kerültek ezek elő újra? Néhány éve ilyet már csak mutatóban lehetett látni, most valahogy elszaporodtak. A kis – többnyire családi – üzletek fele, háromnegyede zárva. Megszűnt, csődbe ment.

Leparkolok, gyalog sétálok a frissen felújított járdán. A főút szélén, a lakótelepi nagy kukák mindegyikénél szorgos nénik. Nem egy, nem kettő. Sok.

Szemmel láthatólag nem hajléktalanok, nem alkoholisták. Nénik. Nyugdíjas asszonyok, valaha jobb napokat látott, de ma is tiszta ruhában. Pirulva, lesütött szemmel emelik a szemétgyűjtő konténer tetejét. Ételt keresnek. Itt még lehet, még nem büntetnek érte. Különös dolgot látok. A közelemben lévő kuka furcsa dolgokat rejt. Kiló cukor, bontatlan doboz keksz, gondosan zacskóba kötött, szegetlen kenyér. A másik kukából néhány szem, szintén zacskóval védett alma, konzerv, szépen hajtogatott meleg pulóver kerül elő. Egy könyv, doboznyi tea, egy pléd, kiló krumpli.

Szerda van, holnap ürítik a kukákat. A nénik szerdán jönnek. Tudják ezt a lakók és még tudnak adni, még van, amit nélkülözni lehet.

Az üzletek parkolóiban zömmel szlovák rendszámú autók. Nem adóoptimalizálók, valóban Szlovákiából jöttek át vásárolni. Nekik még telik rá. A kisded Tesco üzletsora átalakult. Az elektronikai bolt helyére használtruha üzlet költözött, ahogy a sportbolt helyére is. Ja, a vásárlói szokások. Átalakultak.

Hiába, hogy nem kupacban van a bálás ruha, hanem szépen vállfákra akasztva, polcokra hajtogatva csalogatja a vevőket, azok nem csábulnak.

Bent az üzletben sincs nagy tömeg. Bevásárolok, aztán beállok a pénztárhoz. Egy nő előttem lép ki a sorból és fürgén igyekszik az üzlet közepére kihelyezett raklaphoz. A nagyon leértékelt holmikat, mindjárt lejáró élelmiszereket rakják oda – tudom meg a pénztárostól. Régebben külön polcokon tartották az ilyesmit, de így egyszerűbb – folytatja. Tényleg egyszerűbb. Az alkalmazottnak ki sem kell pakolni a púposra tömött kocsi tartalmát, a vásárlók maguk ürítik azt ki. A raklapra semmi nem kerül.

A parkolóban a csomagtartóba rakom a vásárfiát, amikor egy alakra leszek figyelmes. Középkorú férfi áll tőlem néhány méterre és néz. Nem engem, a kocsit. A százast. Látom, kezdő a „szakmában”. Lassan fejezem be a pakolászást, hátha összeszedi a bátorságát. Nem szedi.

– Kérem! Segítene? – fordulok hozzá – Visszatolná a kocsit? Rohannom kell, már így is késésben vagyok. Tétován lép közelebb. – Ezt itt tetszett felejteni! – nyújtja felém a még meleg zsemlékkel teli zacskót.

– Á, nem kérem. Most vettem észre, hogy szikkadt. Jó lesz a kutyusnak – intek a férfi lábához dörgölőző sovány korcs felé. – Köszönöm – csak sóhajtja, de én hallom. Görnyedten tolja a kocsit a pár lépésre lévő tárolóhoz. Menet közben elhalad a „A magyar reformok működnek” óriásposzter alatt. Talán nem is látja, hogy ott van.

Kocsiba ülök, kifelé hajtva a városból rengeteg rendőrautóval találkozom. Igazoltatnak, sebességet mérnek, cirkálnak gyalog és autóval. 20 kilométer alatt 3 trafipax, 4 igazoltatás. Megszámoltam. Ennyi rendőr kell egy kisvárosba? Van itt biztonság, ha más nincs is.

Ezernyi ilyen település van az országban. Ahogy távolodunk a fővárostól, úgy növekszik a reménytelenség a városokban, falvakban. Nő a kilátástalanság, a nyomor, az elkeseredettség. Az erő demonstrálásával ez csak rövid ideig tartható féken.

Azt mondta egy jelenlegi ellenzéki vezető: ha hatalomra kerülnek (nem, nem szolgálatba. Hatalomra), nem lesz boszorkányüldözés.

Az ne is legyen. De elszámoltatás igen! Mégpedig mindenre kiterjedő, tételes és teljes. Minden szinten. Az utolsó ejtőernyős iskolaigazgatótól kezdve a levitézlett katonai államügyészből lett feljelentőbiztoson keresztül a sportklubok vezető tisztviselőjéig. A közpénzeket okosan felhasználó filmcézártól a magas polcokon ücsörgő törvényhozókig, a nagyon objektíven tájékoztató sajtó minden rendű-rangú munkatársától a parlamenti képviselőkön keresztül a miniszterelnök lányának barátnőjéig. A hatalom körül csoportosuló haszonlesőktől a krőzussá lett polgármestereken keresztül az a hatalomban landolt diákvezérekig. Honatyáktól a trafiktulajdonosokig, új földesuraktól a közpénzeket lefölöző vállalkozókig.

Ha kell (kell!) és ha van rá mód (miért ne lenne?), vonjanak be külföldi nyomozó szerveket, tegyenek meg mindent, amit kell és amit lehet. Kerüljön mindenki az őt megillető helyre. Gyomlálják ki a közéletből, politikából, gazdaságból, oktatásból és minden létező területről a parazitákat. Kobozzák el a jogszerűtlenül szerzett vagyonokat, kerüljön az vissza oda, ahonnan lopták. Ha ez nem történik meg, akkor mindegy, lesz-e kormányváltás, vagy sem. Akkor minden marad a régiben, legfeljebb a kormányváltó erők is kezdhetik a harácsolást. Már ha nem ez a cél máris. Ahogy az elmúlt évtizedekben folyamatosan, amikor egymást védve váltógazdálkodtak a pártok.

Talán ez a mondat dönti majd el a választásokat: „ Ígérem, lesz elszámoltatás!”