Olvasói levél: Új haza?

Illusztráció: rednotebluenote.com Illusztráció: rednotebluenote.com

Panni! – hallotta a nevét a kapu felől.

A tyúkokat etette, nekik szórta a délutáni eleséget és egyre erősebben hallotta, hogy valaki a nevén szólítgatja, szinte kiabálva.

Bundás, a kutya is morgott, nem ugatott, ismerős volt neki a kapuból jött a hang.

– Panni! Gyere gyorsan! – hívta őt a szomszéd egyre erőszakosabban.

Abbahagyta az eleségszórást, kiszaladt és értetlenül nézte a szomszédot, aki az ő kocsijukkal állt meg és sürgette Pannit.

– Gyere gyorsan, kapd össze magad és szállj be!

Panni nem értette a sietséget, magyarázatra várt, kérdőn nézett a szomszédra, az ura kint van a tónál, horgászni ment, hiszen együtt indultak. De olyan erőszakos volt a sürgetés, hogy kezet mosott, magára kapott egy másik ruhát, és beszállt a szomszéd vezette saját kocsijukba.

– Az történt, hogy azt hittem kapás van, láttam a Gábort, gondoltam bírja egyedül is, de csak nem mozdult. Akkor odaszaladtam és láttam, hogy tényleg nem mozdul. Szólítgattam, és megijedtem, aztán a mobilon hívtam a mentőket. Jöttek, gyorsan, de már késő volt, és….és nem tudtak segíteni – magyarázta  szomszéd, akivel rendszeresen együtt horgásztak, engedéllyel.

– Mit nem tudtak? Kik nem tudtak? – Panni nem értette, nem tudta összerakni a szavakat.

– De most hová megyünk?– kérdezte értetlenül.

– Be, be a kórházba – magyarázta, s közben az utat is figyelte a szomszéd.

Valójában ott szembesült az asszony a történtekkel. Megállt az ura szíve, a mentősök már csak a halál beálltát tudták megállapítani.

Panni magába roskadtan állt, megbénult a hír hallatán és meg akart győződni a hallottakról, de nem engedték az urához.

– Majd  holnap, jöjjön reggel, hozza az ura papírjait is! – parancsoltak rá ridegen, hivatalosan.

Ez képtelenség, szinte magánkívül volt, nagy nehezen a szomszéd összeszedte őt és hazavitte.

Panni ült otthon egyedül és próbálta elképzelni a tennivalókat. Mit kell ilyenkor csinálni? Hogyan? Lassan ötven éve éltek együtt, a fő és hivatalos dolgokat az ura csinálta. A gyerekek, hogyan mondja meg nekik? – aztán ránézett az órára és leült a számítógép elé. Ez volt a napi kapcsolat, ezen keresztül láthatta az unokákat, tudott mindennapi dolgaikról, ez tudta elviselhetővé tenni a távolságot.

Igen, most tudja hívni a Dél-Afrikában élő orvos fiát, feleségét. Pár óra múlva Kanadában élő lányát és családját. Reggelig kell várni, míg felhívhatja a Tajvanon dolgozó másik fiát, most viszont rögtön hívhatja  Angliát, ott a kicsi gyerekekkel a legkisebb fia és felesége dolgozik.

A világ négy táján, mindegyik gyereke távol tőle. Most érezte igazán milyen nagyon messze vannak!

Gépiesen tette, amit tennie kellett. Megpróbálta a gyerekeknek elmagyarázni, amit ő sem tudott felfogni. A rémület mindnyájukat elárasztotta, ami benne maradt, a végtelen űrt azonban most nem tudta szavakkal elmondani. Végül abban maradtak, hogy elintézi a hivatalos tennivalókat, úgyis napi kapcsolatban vannak, és jelentkezik.

Egyszer régebben beszélgettek a váratlanról a férjével, hogy ha az élet úgy hozza, őt, a férjét hamvasszák el és a hamvait szórják az Óceánba.

Úr Isten! Erről más volt beszélgetni és egészen más a helyzet most – gondolta Panni.

Elkezdte intézni a hivatalos dolgokat. A hamvasztáshoz persze kórházi és különböző papírok kellettek, és hogy kiadják a hamvakat az nem is volt egyszerű. Pénz, pénzt vártak mindenütt, mindenért, nem keveset és zsebbe, mindenki tartotta a markát, a zsebét!

Oly sokan ismerték Gábort, nem lehet nem elbúcsúztatni a falu lakóitól, ismerősöktől – gondolta Panni. És amikor próbálkozott megszervezni, akkor érte a legnagyobb meglepetés. Gábor nem volt hívő ember, sok mindent látott és élt meg, amire az Úristen nem figyelt oda. Sem az egyik, sem a másik egyház nem vállalta. Állami vagy valamilyen személyes búcsúztatást az önkormányzat nem rendezett. Mi több, rettenetesen lehordta őt a polgármester, hogy egy ilyen hazaárulónak nem is jár a magyar föld!

Hazaáruló? – de hát mit vétett?

Négy gyermekét felnevelte becsülettel, a nehéz időkben, még amikor kiszervezték alóla a munkahelyét, akkor sem engedte, hogy abbahagyják a tanulást. Idegen nyelveket tanultak, diplomát szereztek, mindegyik. Pár évet dolgoztak, aztán elfogyott a munka. Mire az unokák megszülettek, azon gondolkodtak, hogyan tovább?

Ki keletre, ki nyugatra útnak eredt, szakmájában elismert lett. Minden évben hazajöttek, gyerekestül, és mindig volt időpont, amikor mindnyájan együtt voltak.

Panni és Gábor hol az egyikhez utaztak, hol a másikhoz repültek, a gyerekek küldték a repülőjegyeket, így elviselhetőbb lett a távolság. Ők pedig itthon dolgoztak a nagy kerttel, a gyümölcsössel, és minimális nyugdíjukat ezzel tudták kiegészíteni. A tyúkok meg hullottak, ha a gyerekek hazajöttek. Náluk az igazi karácsony akkor volt, nyaranként itt Magyarországon.

Gábor sok mindenre tanította a nagyobbakat, országjárásokon ismerték meg a hazai várakat, a történelmet, zenét, a népviseleteket. Szebben beszéltek magyarul, mint az itthoni kortársaik. Ismerték a hazai verseket, az irodalmat, egyikük több hangszeren játszott, és ismerte a hazai nótákat, Kodályt, Bartókot, népdalokat. A nagyapa rövid kis együttléteik alatt igyekezett átadni az unokáknak mindent, ami a hazát jelenti, mert ott kinn otthon vannak, de haza ide jöttek valamennyien.

Hazaáruló? – mert külhonban dolgoznak a gyerekei? – ezért nem jár az urának hazai föld?

Milyen haza az ilyen? Milyen emberek kezébe került itt a hatalom? – tűnődött Panni, majd döntött.

Kemény százezresekért átvette a hamvakat. Megnézte a létező útvonalakat és összepakolt. Be az autóba, amit ő csak ritkán vezetett, de most nagy útra kellett mennie.

Felhívta a gyerekeit sorba, ahogy lehetett. Egyeztettek, időpontokat beszéltek meg és egy mindenkinek elérhető napon találkoztak Angliában, Londonban. Még a szálloda árakat is kedvezményesen kapták, merthogy tizenhatan voltak. Mikrobuszt és kocsit béreltek és elmentek a nyugati partokhoz egy kis falu sziklás szirtjeihez és az óceán habjaira bízták „hazaáruló” édesapjuk hamvait.

Azt mesélték a szomszédok, hogy lélekben egyetértve az asszonnyal, gondoskodtak a házról, a baromfiakról, csak azon a bizonyos napon Bundás kutyával nem bírtak. Hajnaltól napestig sírt a nagy kutya, de ezt már csak Panninak mesélték el, több hét után, amikor hazajött.

Panni lassan felszámolt minden itthonit, és újra összepakolt, de most már végleg, mert olyan országban, ahol az ő urát hazaárulónak tartja a falu polgármestere, ahol nem adják meg a végtisztességet az egyházak (akiket ő is és szüleik is sok pénzzel támogattak), olyan országban ő nem akar élni.

Bezárta a kaput, bezárta a szívét és közel hetven évesen elindult új hazát keresni!

Várady Judit