Csak a hülye ballib-bolsik keltik a pánikot megint

MTI Fotó MTI Fotó

Tudom, a cikk sarkított. Más nem is lehet, mert az vízállásjelentés lenne. Megmutatni, felmutatni valamit így lehet. Vannak ettől nagyon eltérő helyzetek, másféle emberek, kórházak, orvosok. De ott és akkor ez történt.

Sok szó esik az egészségügy áldatlan állapotáról. Okkal, joggal, bár nincs min csodálkozni.

Amilyen az ország állapota, olyan az egészségügy helyzete is. Miért, hogyan is lehetne más?

A brutális elvonások, a folyamatos adósság-görgetés, az alulfizetett szakszemélyzet külföldre menekülése, a lojális elvtársak által elfoglalt felső vezető pozíciók szakszerűtlen, ámde elvhű betöltése ide vezet.

Van azonban valami, amiről kevesebb szó esik, pedig lenne ok megemlékezni azokról az emberekről, akik ezt a vacak rendszert még működtetik.

Azokról, akik alulfizetettek, túlhajszoltak, de mégis állják a sarat és teszik, amit hitük szerint tenniük kell. Nem az elvárhatót, attól messze többet.

Jutott ez eszembe azon apropóból, hogy édesapám stroke gyanújával kórházba került. Szomorú ok ez egy bejegyzés megszületésére, de magam is most kényszerültem szembesülni testközelből azzal, amit egészségügynek nevezünk.

Szerencsénk volt, van a városban mentőállomás. Volt üzemanyag a mentőben, percek alatt ott voltak.

Szó nélkül cipelték le a magatehetetlen testet a lépcsőn, türelmesen válaszoltak a pánikban lévő családtagok kérdéseire. Kedvesek voltak, segítőkészek. Nyugalmat árasztottak. Itt vannak, segítenek, már minden rendben lesz.

A kórházban, a sürgősségi betegfelvételen tömeg. Emberek a székeken, tolókocsikon, hordágyakon.

Szemmel láthatólag halálosan fáradt nővérek, ápolók próbálták megoldani a megoldhatatlant. Csitítani a rémületet, türelmet kérni attól, akinél nem nagy a baj és előre sorolni azt, akinél nagy.

Egyetlen orvos küzdött azért, hogy minden beteg a megfelelő osztályra kerüljön, hogy időben ellátást kapjon. Hogy ne haljon meg senki értelmetlenül. Ma ne.

A neurológián szintén tömeg. Ide, erre az osztályra nem kerülnek bokaficammal. Aki itt van, annál nagyon nagy a baj.

Kiderült, összesen két szakorvos van az osztályon. A kórház megyei-jogú, nagyon nagy betegszámmal. Mégis, összesen két szakorvos, a kettőből egy a sürgősségi betegfelvételen teljesít éppen szolgálatot (ő látta el Aput és utalta a megfelelő osztályra), a másik egy szomszédos városban rendel, ügyel, vagy nem tudom pontosan mit csinál, de dolgozik. Tehát pillanatnyilag orvos az osztályon nincs. Egyszerűen azért, mert nem tud ketté szakadni.

A nővér lélekszakadva rohan át az udvaron, egy szál köpenyben a 200 méterre lévő betegfelvétel épületébe, hogy megkérdezze az orvost, milyen gyógyszert, melyik betegnek, milyen infúziót…

Hívhatta volna persze telefonon, de nincs ideje felvenni a doktornak. Ott, miközben vizsgál, nyugtat, leleteket néz, diagnózist állít fel, életet ment, közben a nővérrel van ideje beszélni, felírni a szükséges kezelést.

A kórtermekben eszméletlen, vagy alvó, infúzióra kötött betegek. A nővérek és ápolók szeme mindenhol ott van. Időben veszik észre, ha egy betegnek segítségre van szüksége, ha rosszabbul van, ha szomjas, ha tisztába kell tenni. Csinálják panasz nélkül, természetesen.

Befut a doki is. Talán a felvételen apadt a forgalom, talán más vette át a helyét. Végigjárja a betegeket, vizsgál, kérdez, leleteket néz, labort rendel, kezelést állít be.

Némelyik betege egészségesebbnek tűnik, mint ő. Az ápolók, nővérek szeme alatt sötét karikák. Valószínűleg nem a fékevesztett éjszakai mulatozás nyomai.

Miközben nézem azt az emberfeletti munkát, amit végeznek, eszembe jut, hogy ők sem angyalok.

Emberek. Férfiak, nők. Anyák, akikre otthon még vár a házimunka, a gyerek leckéje, a mosás, főzés bevásárlás. Férfiak, akik beállnak a feleségük mellé főzni, mosni, vásárolni, takarítani, leckét kikérdezni.

Emberek, akiknek talán van lakáshitelük, akik sakkoznak a számlákkal, mert az ablakon behúz a hideg, cseréltetni kellene.

De ők olyan emberek, akik közben pontosan tudják, hogy amikor reggel fáradtan felkelnek, ugyanaz a munka várja őket, azok a betegek, azok a bajok, mint tegnap.

Számukra az az öröm, ha nem hal meg a beteg, ha haza tudják engedni a gyógyultat. Ha meghal mégis, ha a kezüket fogva hal meg, azt is el kell viselniük és élni tovább az életüket. Nekik kell szembenézni a hozzátartozókkal és elmondani a szörnyű hírt. Talán az ő kezük, válluk fogja fel az első könnyeket.

És ők azok az emberek, akik mindenkinél pontosabban tisztában vannak azzal, mennyivel többet tehetnének, ha elegendő pénz, ember, felszerelés és megfelelő gyógyszer állna rendelkezésre.

Ezek az emberek fekszenek le úgy minden este, hogy tudják, az a beteg megmenthető lett volna, ha…

Nekik kell ezzel élniük.

Dolgoznak a szánalmas fizetésükért, erőn felül küzdenek értünk.

Nagy a baj az egészségügyben. Nagyon nagy. Olyan az egész, mint maga az ország.

A döntéshozók, a magas pozícióban, jó pénzért okosok nem látják a nyöszörgő beteget, a vizelet tócsát, a vért, a szenvedést. Őket nem érdeklik az emberek, ahogyan a betegért küzdő, alulfizetett, napi megélhetéssel birkózó nővérek, orvosok sem.

Ők nyugodtan alszanak, el tudnak jutni nyaralni, gond nélkül tudnak élni. Időnként majd elmennek egy-egy focimeccsre a frissiben átadott stadionok valamelyikébe, kezet fognak és jókat röhigcsélnek a szomszéd széken feszítő főnökkel. Bólogatnak, rendben megy itt minden! Semmi gond nincs, csak a hülye ballib-bolsik keltik a pánikot megint.

Tessék mondani! Nem lenne ideje megkérdezni az orvosokat, nővéreket és betegeket, ők hogyan gondolják?

Tessék mondani! Rendben van ez így?