Kedves, nem hülye vagyok, csak idős

doctor-894482_960_720

Nem túl régen az a kétes szerencse ért, hogy egy délelőttöt tölthettem egy fővároshoz közeli, meglehetősen frekventált városban, azon belül az egészségházban. Már, ha így hívják mostanában az SZTK-t. Lehet, hogy nemzeti egészségház azóta. Bevallom, nem néztem.

Lényeg az, hogy a beteg emberek gyülekezőhelyére kísértem valakit.

Előre egyeztetett időpontra mentünk, mert ez az új divat. Nagyon helyesen, hiszen így az orvos is, a beteg is tudja kalkulálni az idejét.

Fél tízre szólt az időpont, negyed órával előbb ott voltunk. Nehogy előbb szólítsanak.

Meg ne akadjon miattunk az egészségügy zökkenőmentes gépezete.

Életemben először jártam ebben az intézményben, mivel nem ide tartozom.

Már tudom, hogy soha nem is óhajtok ide tartozni.

A szépen felújított (vagy újonan épült, nem tudom) intézmény földszintjén sorszámot kértünk, bejelentkeztünk, elrebegtük, hogy időpontra jöttünk.

A sorszámmal felballagtunk az emeletre és elfoglaltuk stratégiai helyünket az áhított osztály ajtaja előtt.

A különféle szakorvosokat rejtő ajtók egyike sem nyílt kívülről. Az ajtók fölött digitális táblán jelent meg a sorra kerülő beteg száma.

Dícséretes dolog. Lenne. Ámde elképesztő rendszert sikerült kidolgozni a személyzetnek.

A belülről, elektronikusan nyitható ajtók mögött ülő asszisztensek meg lehetnek róla győződve, hogy a nyitó szerkezet tulajdonképpen startpisztoly. Kint, a folyosón nem betegek, hanem az olimpiai csapat csúcsra járatott versenyzői nyüzsögnek és térdelőrajtban várják a táblán felbukkanó rajtszámot.

Ezt abból gondolom, mert ha egy beteg kilépett az ajtón, már nyomta is az asszisztens a gombot. Egyszer. Kétszer. Ötször. Mindezt 3 másodpercen belül. Ha a kedves beteg nem volt elég gyors, úgy járt. Ugyanis az ajtó csak a berregés (inkább riasztócsengő, hang alapján) ideje alatt nyílik, aztán nem.

Szülés előtt álló kismamák, hatalmas pocakkal, nehezen mozgó idős emberek, kerekesszékesek, mankóval botorkálók próbálták az adott időkereten belül megfutni a százas sprintet. Többnyire sikertelenül. Akkor néhány perc néma csend, majd ismét gyors egymásutánban több visító csengetés. Ha addigra fel tudta venni a beteg a megfelelő pozíciót (praktikusan az ajtógombbal a kézben várta a jelzést), akkor bejutott. Ha nem, akkor nem.

Igazán feltűnően humánus volt már a látvány is. Itt tényleg minden a betegekért van! Vagy az alkalmazottakért?

Tehát elfoglaltuk a helyünket és dermedten bámultuk a számunkra fontos kijelzőt, mikor bukkan fel a mi számunk. Kezdésnek fél órán át nem történt semmi az ominózus ajtóval. Legfőként nem nyílt ki, szám sem jelent meg.

Aztán kinyílt és kirobbant rajta egy láthatóan ideges némber (bocsánat, hogy nem írok hölgyet, de okkal teszem) piszkosszürke nadrágban és hozzá illően megszürkült pólóban, majd mindenki tekintetét gondosan kerülve elcsattogott valahová.

Néhány tétova beteg kérdezett tőle valamit (pontosabban a hátától), de nem válaszolt. A háta.

Néhány perc múlva fordítva is lezajlott Zrínyi kirohanása, csak most berohanás formájában.

Az előre egyeztetett időpont után egy órával ismét nyílt az ajtó és kimorrant rajta a Némber, miszerint : – Józsi, gyere!

Józsi ment, húsz perc múlva jött és boldogan távozott. Mi boldogtalanul ücsörögtünk és közben rájöttünk: ez az a rendelő, ahol szembe mennek a technikával és ívesen tesznek a digitális táblára. Itt Némber néne szólítja a beteget. Hogy milyen rendszer alapján, azt még most sem tudom.

Valószínűsíthetően annak alapján, kit ismer, netán ki szimpatikus neki. A másfél órával utánunk érkező házaspár is beelőzött minket a kanyarban. Részemről kezdett eldurranni az agyam. Ezt (nem kimondottan suttogva) közöltem is a mellettem ülő, vizsgálatra kísért illetővel és aki még kíváncsi volt rá, az is hallhatta. Némber néne is, mert egyre gyűlölködőbb pillantásokkal méregetett, valahányszor halaszthatatlanul el kellett csámpáznia előttünk. Természetesen minden ilyen elcsámpázás felvetett orral, bezárt fülekkel történt.

Szemmel láthatólag idegesítették a betegek. Mi több, túlcsordulóan utálta őket, bár lehet, hogy az egész emberiséget.

Egy középkorú férfi valami misztikus módon képes volt magára vonni a nagyon elfoglalt asszonyság figyelmét. Némber megált, pasasember elrebegte a mondandóját: – Csókolom, időpontra jöttem!

Az egészségügy eme szürke angyala ettől csak idegesebb lett és a tipródó pasi képébe fröcsögte: – Tőlem aztán jöhetett időpontra, másfél órás csúszásban vagyunk!

Mi ekkor már két és fél órája vártunk.

Részemről ott tartottam, hogy a legközelebbi kirohanás alkalmával elgáncsolom Némber nénét, a torkára lépek és kedvesen megkérdem, mikor járulhatnánk az orvos színe elé esetleg. Erre nem került sor, mert a következő ajtónyitásnál társamra morrant: – Na, jöjjön!

Alig három órával a megbeszélt, előre telefonon egyeztetett és a betegfelvételen újra egyeztetett időpont után már be is jutott! Szinte fellélegeztem, amikor ismét nyílt az ajtó, szürkeruhás banya ki. Egy idősebb úr rutinosan elállta az útját és ameddig Némberünk hápogott a felháborodástól, előadta, hogy ő csak időpontot szeretne kérni, mivel amúgy is itt van egy más vizsgálat kapcsán.

Ekkor már eléggé sok feldühödött beteg várakozott a folyosón, ezért a nő fintorogva kihúzta a hóna alól a minden alkalommal ott szorongatott fekete noteszt és a férfira bámult: – Hová írjam?

– A noteszbe lehetne? – érdeklődött a pasi.

– Ne szórakozzon! Magának hová írjam, hogy milyen időpontot tudok adni?!

– Sehová. Megjegyzem.

– Biztos? – mérte végig a Némber a jólszituált idősebb urat. – Na, diktálja! Neve, születési éve?

A névre nem emlékszem, de az évre igen. 1932. Ekkor született az úr. Gond nélkül lediktálta még a vonalas és a mobil telefonszámát, majd szelíden a banya után nézett.

– Kedves, nem hülye vagyok, csak idős.

Tudom jól, hogy mennyire alulfizetettek az egészségügyben dolgozók (is). Tudom, hogy kevés pénzért sokat dolgoznak. Mint mindenki más is. Tudom, hogy nyomaszhatja őket a törlesztőrészlet, a rezsi. Mint mindenki mást is. Ámde azt nem tudom, hogy aki ennyire sötét bunkó, embergyűlölő tapló, az miért választ ilyen szakmát? Esetében nem beszélhetek hivatásról. Jártam már az ország legszegényebb részén kórházban, egészségházban. Jelentem, Nógrád megyében nagyságrendekkel kedvesebb, udvariasabb és emberibb az ellátás. Mintha ott még tudná az asszisztensnő (az orvosok is egyébként), hogy a beteg nem az ő bosszantására van ott és a fizetés annyi akkor is, ha kedves, de minimum udvarias az ember.

A nem éppen hajléktalanokkal és munkanélküliekkel büszkélkedő Dunakanyarban lévő városban ezt nem tudják.

Szomorú.

Ha valami csoda folytán hirtelen dőlni kezdene a pénz az egészségügybe, ha Némber néne fizetése a tízszeresére emelkedne, ő akkor sem változna.

Ő akkor is tapló lenne, mert ez a gyári állapot nála.

Orvoshoz kellene fordulnia, azt hiszem.

Javaslom, kérjen előre időpontot.