Orbán stadionjai fájdalomra épülnek

Orbán Viktor/Facebook Orbán Viktor/Facebook

Nem először gondolom azt, hogy ennek az országnak messze jobb emberek a lakói, mint a vezetői. Magyarázkodni persze lehet, de megmagyarázni nem. Most ez annak apropóján jutott eszembe, hogy gyors egymásutánban két olyan történet is elém került, amilyenből egy is túl sok lenne és ennek ellenére tudom, hogy sajnos nem ez a két ilyen eset van, hanem rengeteg.

Az egyik történet a – néhány hete még üzemszerűen működő – Tények műsorából.

Az  éber kómában fekvő Fecó és az érte harcoló szülők tragédiája. A kezelés költségeire rámegy mindenük, a fiuk – közvetlenül a baleset előtt felvett – hitelének törlesztője az egekbe szökött, ahogy mindenki más hitelének törlesztője is. Ezt a szülők már nem tudták kezelni, végrehajtás és kilakoltatás várt rájuk. Rájuk és a kómában fekvő gyerekükre.

A másik ilyen eset az origo.hu-n jelent meg. Ebben egy édasanya küzdelméről olvashatunk az éber kómában fekvő lányáért.

Önmagában az, hogy ilyesmivel kelljen szembesülnie egy szülőnek, végtelenül megrázó. Ugyanakkor megmutatja a civil társadalomnak az emberi, szép arcát. Mindkét esetben összefogás eredményeként menekülhetett meg a betegek otthona és szintén összefogásból sikerült megoldani olyan súlyos gondokat, amelyeket a gyermeküket gondozó szülők saját erőből nem oldhattak volna meg. A társadalomnak csillagos ötös.

Ám ott van az a része a történetnek, amiről mintha elfelejtenének az esetekről tudósító orgánumok beszélni. Jelesül a kormány, a minisztériumok, az egész szétcseszett egészségügyi, szociális ágazat és személy, név, beosztás szerint az illetékesek felelőssége.

A napi 24 órában a kómában fekvő gyermek ápolásáért kapott havi 47 ezer forint ápolási segély. A 31 ezer forint szociális segély a rokkantellátás helyett. Az eszelősen drága gyógyszerek, segédeszközök, amik szükségesek ahhoz, hogy mozgatni lehessen egy tartósan ágyhoz kötött beteget. Konkrétan ami ahhoz kell, hogy a felfekvésektől ne rothadjon le a hús a csontjairól annak, aki önállóan nem tud mozogni. A speciális tápszerek, gyógyszerek iszonyú összegbe kerülnek havonta és ezt kellene megoldani 47+31 ezer forintból úgy, hogy amennyiben a beteg nem rehabilitálható minősítést kapott, akkortól nem kap olyan orvosi kezelést ami az állapotát javíthatná, kizárólag magánúton. Tehát ebből a pénzből kellene kigazdálkodni azt is.

Nekem az jutott eszembe az interjú nézése, a cikk olvasása közben, hogy vajon miféle embernek kell annak lennie, aki ilyen törvényeket, jogszabályokat megalkot, jóváhagy, megszavaz, szó nélkül eltűr? Miféle embertelen emberek teljesítik a kormányzat elvárásait akkor, amikor az ilyen helyzetben lévő családoktól megtagadják a segítséget?

Azok a szülők (vagy éppen gyermekek, mert ilyen is van), akik feladják a munkájukat, a megélhetésüket azért, hogy a magatehetetlen hozzátartozójukat ápolják napi 24 órában, miért maradnak magukra? Hiszen rengeteg pénzt megspórolnak akkor, amikor nem az  egyébként is túlterhelt kórházi ellátórendszerre bízzák a beteg ápolását, hanem maguk végzik azt. Miért nem kapnak meg minden létező segítséget, hogyan fordulhat az elő, hogy kikapcsolják a szolgáltatásokat a lakásukban, mert nem képesek fizetni a rezsit, hogy lehet az, hogy dönteniük kell: megveszik a drága, zömében nem támogatott gyógyszert, speciális tápszert, vitaminokat a beteg hozzátartozójuknak, vagy ők maguk esznek, esetleg befizetik a villanyszámlát?

Ki és hol döntötte el azt, hogy egy hozzátartozója ápolását vállaló családtag 47 ezer forintot kaphat? Ki döntött arról, hogy egy magatehetetlen beteg 31 ezer forintos szociális segélyből éljen meg? Ki ütötte rá a pecsétet arra a döntésre, hogy nem jár az ilyen betegnek ingyenesen olyan felszerelés, amivel elviselhetőbbé, fájdalommentesebbé tehető az élete, vagy akár javítható lenne az állapota? A beteg mozgatását segítő gépektől kezdve a felfekvés ellen hatékony ágyon keresztül a kerekesszékig minden pénzbe kerül. Van, ami csak teljes áron szerezhető be, van, ami ugyan támogatott, de van önrész.

Most ennek a két családnak szerencséje volt. Olvasók, nézők – kisnyugdíjasoktól önkéntes munkát felajánló orvosokig – közös erőfeszítéssel segítettek, hogy ne kelljen utcára kerülnie ezeknek a családoknak, hogy be tudják fizetni az elmaradt számlákat, hogy meg tudják vásárolni azokat az elengedhetetlen kellékeket, gyógyszereket, tápszereket, amit eddig nélkülözni kellett. Lett elég pénz arra a műtétre, ami nagyban javíthatja a beteg állapotát.

De ez így normális? Így kell lennie? Az emberek jóindulatára kell bíznia magát annak, aki ilyen helyzetbe kerül? Hány ilyen család él ma Magyarországon? Mennyi lenne a költsége annak, hogy emberhez méltó életet élhessenek, hogy ne haljanak bele naponta újra és újra abba, hogy az ország vezetőinek fontosabb a felcsúti fűtött gyep a miniszterelnöki stadionban, fontosabb a jegybankelnök fizetésének megduplázása, a várba építendő lovarda, az ország kaszinósának horribilis nyeresége?

Hová tartunk mi? Meddig megyünk? Vagy már ott vagyunk? Ez a vég?