November 21,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

DÜHÖNGŐ


Nem mese ez

A nő fáradtan baktat a latyakos utcán. Hűvös szél fúj, a tél még itt ólálkodik.

Leül egy törött padra, ölébe veszi a reklámszatyrot.

Ősöreg laptopot bont elő a márkás ruhákat hirdető zacskóból.

Óvatosan hajtja fel a fedelet, le ne törjön a már repedt burkolat.

Bekapcsolja a gépet és vár. Lassan kel életre a masina, addig fázósan összébb húzza magán a kabátot.

Kora délután van, lassan fakulnak a fények. Hamarosan besötétedik.

Amikor a monitor életre kel, a billentyűk fölé hajolva fél órára megfeledkezik a világról.

Néha mosolyog, olykor eltöpreng.

Végül kikapcsolja a számítógépet, elrakja, majd nehézkesen feláll és eltűnik a szürkületben.

52 éves. Egyedül nevelte fel a gyerekét.

Adminisztrátorként dolgozott, érettségi óta egy helyen.

Amíg  el nem veszítette az állását.

Azóta egy huszonéves, több nyelven beszélő, csinos lány dolgozik a régi helyén.

Igaz, nincs szükség a nyelvtudásra, de az új követelmények, ugye…

Ő már azoknak nem tud megfelelni.

Nem talál munkát sem, mire is lenne elég egy érettségi?

A kisvárosban kevés a munka, bezártak a gyárak, vállalkozások.

Elmenni nincs hová. Itt legalább tető van a feje felett. Még.

A lánya fiatal is, csinos is, nyelveket is beszél, mégsem talált rendes állást.

Lassan két éve, hogy külföldre ment. Először egy szállodában takarított, ma már recepciós abban a szállodában.

Szépen építgeti a jövőjét. Jól keres. Biztonságban van.

A nő nem szól a lányának, hogy már nincs állása.

Nem szól, hogy már áram és gáz sincs.

A szomszéd megengedi, hogy nála töltse fel a laptopot.

Délután bejön a városközpontba, ott van ingyenes wifi.

Beszélget a lányával a neten. Mesél magáról. Elmondja, mi volt ma a munkahelyén.

Mindig vidám, gondtalan.

A webkamerát ő nem tudja kezelni – mondja. Jobb így, írásban beszélni.

Hogyan is magyarázná meg, miért a téren ül a nulla fokban?

Tavasszal, ha lejár a kilakoltatási moratórium, talán lakása sem lesz.

Moratórium. Fura egy szó.

Amikor felvette a hitelt a felújításra, boldog volt. Tervezgetett.

Aztán hirtelen minden megváltozott.

Már majdnem visszafizette a kölcsönt, most mégis több, mint amit felvett.

Ha találna is munkát, megélhetésre nem maradna. Vinné a bank.

Nem regisztrált munkanélkülinek.

Minek? Abból a pénzből úgysem tudná fizetni a hitelt, a rezsit.

Közmunkából se, meg hát azt is csak alkalmanként kapna, ha kapna.

Minek halogatni az elkerülhetetlent?

Kihúzta a telet a hideg lakásban.

Eladogatta a kevéske könyvet, bútort, nem halt éhen.

Már tudja, nem éhen fog halni.

Amikor már nem bírta a fájdalmat a hátában, orvoshoz ment.

Az orvos számítógépén villogni kezdett a jel. Nincs biztosítása.

Hát így van ez.

Mindegy, a gyógyszert amúgy sem tudná kiváltani.

Nem megy hajléktalan szállóra, ezt elhatározta.

Nem kér segítséget, a gyerekére nem fog akaszkodni.

Mit is tehetne? Hívja haza a lányát? Hová? A szállóra? A híd alá?

Miből élnének? Két segélyből?

Vagy menjen ki ő? A pici albérletbe? Aztán tartassa el magát a gyerekével?

Nem. Azt nem.

A büszkeségén kívül nem maradt semmi.

Nem akar ő élősködni senkin. Ha a munkája nem kell, ha nincs rá szükség, elfogadja.

Hazafelé bandukol, közben a kirakatokat nézi.

Ragyogó mosolyú színésznő a képernyőn, egy elektronikai üzlet kirakatában.

Az asszony rácsodálkozik a villódzó képekre.

A gyönyörű színésznő ránctalan arca a kirakaton belül, az ő meggyötört arca a kirakaton kívül.

Nem tudja, hogy az a nő a monitoron az anyja lehetne.

Nem veszi észre, hogy most megy le a nap.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.