Március 29,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

DÜHÖNGŐ


Nem mese ez

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,567,959 forint, még hiányzik 1,432,041 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

A nő fáradtan baktat a latyakos utcán. Hűvös szél fúj, a tél még itt ólálkodik.

Leül egy törött padra, ölébe veszi a reklámszatyrot.

Ősöreg laptopot bont elő a márkás ruhákat hirdető zacskóból.

Óvatosan hajtja fel a fedelet, le ne törjön a már repedt burkolat.

Bekapcsolja a gépet és vár. Lassan kel életre a masina, addig fázósan összébb húzza magán a kabátot.

Kora délután van, lassan fakulnak a fények. Hamarosan besötétedik.

Amikor a monitor életre kel, a billentyűk fölé hajolva fél órára megfeledkezik a világról.

Néha mosolyog, olykor eltöpreng.

Végül kikapcsolja a számítógépet, elrakja, majd nehézkesen feláll és eltűnik a szürkületben.

52 éves. Egyedül nevelte fel a gyerekét.

Adminisztrátorként dolgozott, érettségi óta egy helyen.

Amíg  el nem veszítette az állását.

Azóta egy huszonéves, több nyelven beszélő, csinos lány dolgozik a régi helyén.

Igaz, nincs szükség a nyelvtudásra, de az új követelmények, ugye…

Ő már azoknak nem tud megfelelni.

Nem talál munkát sem, mire is lenne elég egy érettségi?

A kisvárosban kevés a munka, bezártak a gyárak, vállalkozások.

Elmenni nincs hová. Itt legalább tető van a feje felett. Még.

A lánya fiatal is, csinos is, nyelveket is beszél, mégsem talált rendes állást.

Lassan két éve, hogy külföldre ment. Először egy szállodában takarított, ma már recepciós abban a szállodában.

Szépen építgeti a jövőjét. Jól keres. Biztonságban van.

A nő nem szól a lányának, hogy már nincs állása.

Nem szól, hogy már áram és gáz sincs.

A szomszéd megengedi, hogy nála töltse fel a laptopot.

Délután bejön a városközpontba, ott van ingyenes wifi.

Beszélget a lányával a neten. Mesél magáról. Elmondja, mi volt ma a munkahelyén.

Mindig vidám, gondtalan.

A webkamerát ő nem tudja kezelni – mondja. Jobb így, írásban beszélni.

Hogyan is magyarázná meg, miért a téren ül a nulla fokban?

Tavasszal, ha lejár a kilakoltatási moratórium, talán lakása sem lesz.

Moratórium. Fura egy szó.

Amikor felvette a hitelt a felújításra, boldog volt. Tervezgetett.

Aztán hirtelen minden megváltozott.

Már majdnem visszafizette a kölcsönt, most mégis több, mint amit felvett.

Ha találna is munkát, megélhetésre nem maradna. Vinné a bank.

Nem regisztrált munkanélkülinek.

Minek? Abból a pénzből úgysem tudná fizetni a hitelt, a rezsit.

Közmunkából se, meg hát azt is csak alkalmanként kapna, ha kapna.

Minek halogatni az elkerülhetetlent?

Kihúzta a telet a hideg lakásban.

Eladogatta a kevéske könyvet, bútort, nem halt éhen.

Már tudja, nem éhen fog halni.

Amikor már nem bírta a fájdalmat a hátában, orvoshoz ment.

Az orvos számítógépén villogni kezdett a jel. Nincs biztosítása.

Hát így van ez.

Mindegy, a gyógyszert amúgy sem tudná kiváltani.

Nem megy hajléktalan szállóra, ezt elhatározta.

Nem kér segítséget, a gyerekére nem fog akaszkodni.

Mit is tehetne? Hívja haza a lányát? Hová? A szállóra? A híd alá?

Miből élnének? Két segélyből?

Vagy menjen ki ő? A pici albérletbe? Aztán tartassa el magát a gyerekével?

Nem. Azt nem.

A büszkeségén kívül nem maradt semmi.

Nem akar ő élősködni senkin. Ha a munkája nem kell, ha nincs rá szükség, elfogadja.

Hazafelé bandukol, közben a kirakatokat nézi.

Ragyogó mosolyú színésznő a képernyőn, egy elektronikai üzlet kirakatában.

Az asszony rácsodálkozik a villódzó képekre.

A gyönyörű színésznő ránctalan arca a kirakaton belül, az ő meggyötört arca a kirakaton kívül.

Nem tudja, hogy az a nő a monitoron az anyja lehetne.

Nem veszi észre, hogy most megy le a nap.