A nő fáradtan baktat a latyakos utcán. Hűvös szél fúj, a tél még itt ólálkodik.
Leül egy törött padra, ölébe veszi a reklámszatyrot.
Ősöreg laptopot bont elő a márkás ruhákat hirdető zacskóból.
Óvatosan hajtja fel a fedelet, le ne törjön a már repedt burkolat.
Bekapcsolja a gépet és vár. Lassan kel életre a masina, addig fázósan összébb húzza magán a kabátot.
Kora délután van, lassan fakulnak a fények. Hamarosan besötétedik.
Amikor a monitor életre kel, a billentyűk fölé hajolva fél órára megfeledkezik a világról.
Néha mosolyog, olykor eltöpreng.
Végül kikapcsolja a számítógépet, elrakja, majd nehézkesen feláll és eltűnik a szürkületben.
52 éves. Egyedül nevelte fel a gyerekét.
Adminisztrátorként dolgozott, érettségi óta egy helyen.
Amíg el nem veszítette az állását.
Azóta egy huszonéves, több nyelven beszélő, csinos lány dolgozik a régi helyén.
Igaz, nincs szükség a nyelvtudásra, de az új követelmények, ugye…
Ő már azoknak nem tud megfelelni.
Nem talál munkát sem, mire is lenne elég egy érettségi?
A kisvárosban kevés a munka, bezártak a gyárak, vállalkozások.
Elmenni nincs hová. Itt legalább tető van a feje felett. Még.
A lánya fiatal is, csinos is, nyelveket is beszél, mégsem talált rendes állást.
Lassan két éve, hogy külföldre ment. Először egy szállodában takarított, ma már recepciós abban a szállodában.
Szépen építgeti a jövőjét. Jól keres. Biztonságban van.
A nő nem szól a lányának, hogy már nincs állása.
Nem szól, hogy már áram és gáz sincs.
A szomszéd megengedi, hogy nála töltse fel a laptopot.
Délután bejön a városközpontba, ott van ingyenes wifi.
Beszélget a lányával a neten. Mesél magáról. Elmondja, mi volt ma a munkahelyén.
Mindig vidám, gondtalan.
A webkamerát ő nem tudja kezelni – mondja. Jobb így, írásban beszélni.
Hogyan is magyarázná meg, miért a téren ül a nulla fokban?
Tavasszal, ha lejár a kilakoltatási moratórium, talán lakása sem lesz.
Moratórium. Fura egy szó.
Amikor felvette a hitelt a felújításra, boldog volt. Tervezgetett.
Aztán hirtelen minden megváltozott.
Már majdnem visszafizette a kölcsönt, most mégis több, mint amit felvett.
Ha találna is munkát, megélhetésre nem maradna. Vinné a bank.
Nem regisztrált munkanélkülinek.
Minek? Abból a pénzből úgysem tudná fizetni a hitelt, a rezsit.
Közmunkából se, meg hát azt is csak alkalmanként kapna, ha kapna.
Minek halogatni az elkerülhetetlent?
Kihúzta a telet a hideg lakásban.
Eladogatta a kevéske könyvet, bútort, nem halt éhen.
Már tudja, nem éhen fog halni.
Amikor már nem bírta a fájdalmat a hátában, orvoshoz ment.
Az orvos számítógépén villogni kezdett a jel. Nincs biztosítása.
Hát így van ez.
Mindegy, a gyógyszert amúgy sem tudná kiváltani.
Nem megy hajléktalan szállóra, ezt elhatározta.
Nem kér segítséget, a gyerekére nem fog akaszkodni.
Mit is tehetne? Hívja haza a lányát? Hová? A szállóra? A híd alá?
Miből élnének? Két segélyből?
Vagy menjen ki ő? A pici albérletbe? Aztán tartassa el magát a gyerekével?
Nem. Azt nem.
A büszkeségén kívül nem maradt semmi.
Nem akar ő élősködni senkin. Ha a munkája nem kell, ha nincs rá szükség, elfogadja.
Hazafelé bandukol, közben a kirakatokat nézi.
Ragyogó mosolyú színésznő a képernyőn, egy elektronikai üzlet kirakatában.
Az asszony rácsodálkozik a villódzó képekre.
A gyönyörű színésznő ránctalan arca a kirakaton belül, az ő meggyötört arca a kirakaton kívül.
Nem tudja, hogy az a nő a monitoron az anyja lehetne.
Nem veszi észre, hogy most megy le a nap.
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!