NEHAZUGGY

Stabil kiszolgáltatottság

Forgács Erzsébet | 2016. Február 21, Vasárnap | 12:26

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,462,800 forint, még hiányzik 537,200 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Könnyű abba a hibába esni, hogy az ember adatokat, számokat lát és elfelejti a mögötte lévő embert.

Nézzük a statisztikákat, hogy hány közmunkás van ebben az országban és ez mennyibe kerül a költségvetésnek. Közben nem gondolunk, vagy nem gondolunk elégszer arra, hogy az a sokszázezres szám embereket, sorsokat, életeket és érzéseket takar.

A közmunka alapgondolata jó volt. Ha valaki nem tud elhelyezkedni egy átmeneti ideig a munkaerőpiacon, vagy esetleg soha nem végzett munkát és inkább segélyekből képzelte el a jövőjét, a közfoglalkoztatás sokkal jobb megoldás, mint a segély.

Csakhogy az eredendően jó gondolat nagyon gyorsan átfordult egy hibás, sehonnan sehová nem vezető rendszerbe. A munkaerőpiac élénkítése helyett a közmunkások tömegének növelésével ügyesen lehet manipulálni a statisztikákat, kiút ebből nagyon kevesek számára van, őrületes pénzt emészt fel a fenntartása, megélni szinte lehetetlen belőle, viszont nagyon alkalmas arra, hogy megalázzon embereket. Rengeteg embert.

A láthatósági mellényben, utakon, tereken szorgoskodókon kívül is rengeteg közmunkás dolgozik az országban. Láthatatlanul, keményen és megalázva. Éppen annyit dolgoznak ők is, pont annyira becsületesen és szorgalmasan, mint bárki más. Teszik ezt töredék pénzért, kiszolgáltatottan, megalázottan és egyre fogyatkozó reménnyel, hogy van kiút, ez egy átmeneti állapot csupán.

Számtalan középkorú, a magyar munkaerőpiacon öregnek minősített ember került bele ebbe a csapdába. Új eleme a történetnek: 16 éves korban az oktatásból kieső fiatalok egy részét is ez a rendszer szívja fel, mára több tízezer fiatal dolgozik közmunkásként. A közmunka nem a lusták, munkakerülők gyűjtőhelye (valószínűleg soha nem is volt az), hanem sok tapasztalt, ereje teljében lévő ember végső menedéke, hogy eljusson a nyugdíjig és ha lehet, éhen se haljon. Sok és egyre több fiatal gyűjtőhelye. Az ő további – ha szükséges, akkor speciális – képzésük sokkal olcsóbb, ellenben sokkal hasznosabb lenne, mint állandósítani ezt a csapdahelyzetet.

Miközben ezek az emberek fillérekért is keményen dolgoznak, kitaszítottnak, páriának érzik magukat ebben a társadalomban. Elveszítették a munkájukat, a mindennapok biztonságát, a gondtalan időskor lehetőségét és elveszítik a büszkeségüket, az önbecsülésüket is.

Úgy érzik, hogy lenézett, megvetett emberek a gondtalanok és biztonságban élők világában. Az út szélén, láthatósági mellényben dolgozva, vagy irodákban, kórházakban, könyvtárakban és még ezer helyen gürcölve az is elérhetetlen színvonalon él, akinek még van egy működő autója, vagy meg tudja vásárolni a havi buszbérletet.

Bele lehet fáradni, bele lehet fásulni abba, hogy még azért is aggódni kell, hogy legalább az a kis pénz meglegyen, el ne vegyék a közmunkát is, vagy nehogy csökkentsék a ledolgozható óraszámot.

A közmunka így, ebben a formájában sokkal több kárt okoz, mint amennyi haszna van. Nem csak gazdaságilag (pedig úgy is), hanem elsősorban társadalmilag okoz rettenetesen sok kárt. A piaci munkahelyteremtés elősegítése, a vállalkozások ösztönzése, a megfelelő gazdasági és jogi környezet megteremtése, az önfoglalkoztatás egyszerűbbé és elérhetőbbé tétele helyett tömegeket kényszerít bele egy kilátástalan, reménytelen, végtelenül megalázó és sehonnan-sehová nem vezető zsákutcába.

Ha semmi mást nem is tudunk tenni, annyit feltétlenül, hogy elmondjuk: nincs egyetlen egy normálisan gondolkodó ember ebben az országban, aki lenézné, megvetné, páriának tekintené a közmunkásokat. Nincs, aki ne lenne tisztában azzal, hogy éppen olyan keményen dolgoznak ők is, mint azok a szerencsések, akik piaci, vagy állami munkahelyen találtak állást. Nincs oka egyetlen közmunkásnak sem arra, hogy lehajtsa a fejét. Éppen eléggé meg tudja törni az ember lelkét a napi harc a fennmaradásért, nem kell még egy kolononcot magára vennie senkinek.

Nem a közmunkásokkal van a baj. A rendszer rossz. A tényleges munkahelyteremtésre fordított összeg tízszeresét költi a kormány a közmunka rendszerének fenntartására. Egy olyan feneketlen kútba önti a pénzt, ahová jövőre, két év múlva, öt év múlva, újra és újra önteni kell, mert a rendszer nem önfenntartó. Kiút alig van belőle, megélhetéshez elegendőt nem lehet keresni vele.

Ellenben remekül lehet kozmetikázni a statisztikákat és oda lehet legyezni a nagy nemzeti önérzetnek, hogy lám, nálunk senki nem élhet segélyből, mindenkinek dolgoznia kell. Továbbá kiszolgáltatott helyzetben lehet tartani ezeket az embereket, ahogy sok más munkavállalót is, akik éppen csak a napi betevőt tudják megkeresni. Konzerválni lehet a létbizonytalanságot.

Holott a közmunkások döntő többsége munkát, megélhetést és tevezhető jövőt szeretne. Mint bárki, mint mindenki más.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!