Október 29,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

DÜHÖNGŐ


Ordítás a diktatúra előszobájából

Hűvös eső mállott az égből, de senki nem fázott. A téren sem, otthon, a képernyők előtt sem.

El kellett jönnie ennek az időnek, ennek a februári napnak. Talán évekkel ezelőtt el kellett volna jönnie, de talán csak most, ma.

Lehetséges, hogy kellett mindaz a sok ocsmányság, ami megtörtént ezzel az országgal. Meg kellett alázni, sárba kellett taposni, ki kellett fosztani ezt a társadalmat ahhoz, hogy ne számítson sem a hűvös, sem az eső. El kellett venni mindent, hogy semmi nem maradjon, amit még félthet. Bele kellett rúgni újra és újra ahhoz, hogy felfedezze: bármikor visszaüthet.

Joga van hozzá, ereje van.

A hatalom – minden hatalom – addig megy el, ameddig teheti. Egy éppen megszülető, gyenge, tapasztalatlan demokráciában ez hatványozottan igaz.

Ez a hatalom, ez a kormány elment a falig.

Ez a hatalom, ez a kormány elvett mindent a társadalomtól, de még ez sem elég. Többet akar.

Nincs több. Már nincs mit elvenni. Elértünk az utolsó megmaradt értékünkig, talán az egyetlen valódi értékig. A gyerekeinkig.

Beteg az a társadalom, amelyiket ki lehet fosztani, a gerincét csigolyánként eltörni. Haldoklik az a társadalom, amelyik tétlenül nézi az éhezést, a nyomort, a reménytelenséget, az elesettek, betegek, sérültek szakadékba taszítását.

Nyomorult az a társadalom, amelyik szó nélkül tűri a pazarlást, eltűri, hogy a tőle elvett forintokat ellopják, a maradékot stadionokra, olimpiára, semmirevaló, de méregdrága beruházásokra költsék, miközben az iskolákban nincsenek meg az alavető felszerelések, a kórházakból hiányoznak az eszközök, orvosok, ápolók.

Európában, a huszonegyedik században.

Bolond az a társadalom, amelyik elfordítja a fejét akkor, amikor idős, magatehetetlen embereket ítél nyomorúságos életre, majd halálra a rendszer, de a Jegybank vagyonokat költ ingatlanokra, festményekre, a paranoiás elnök magánhadsereget állít fel közpénzből. Fegyverekkel, éles lőszerekkel. Mert retteg.

Nem csak ő, mindenki retteg. Ez a hatalom – az ilyen hatalom – ára. Ez történik, amikor a politikusok nem szolgálnak, hanem kirabolnak egy országot. Nincs semmi, ami örökké tartana. Még a rossz sem. Még a hatalom sem. A türelem sem.

Az a társadalom, amely eddig tétlenül tűrt és alkalmazkodott az elvárásokhoz, most fellázadni készül.

Az a nép, amelyik elviselt mindent, szó nélkül adott mindent, kezd felébredni.

A kormány által gondosan elgyengített, befolyás alá vont szakszervezetek kezdenek működni és tenni a dolgukat. Azt, ami mindig is a feladatuk lett volna.

Az a társadalom, amelyik eddig úgy gondolta, semmit nem tehet önmagáért, kezd ráébredni az erejére. Arra az erőre, ami mindig is a birtokában volt, csak engedte szétaprózni, elmorzsolni. Most, ma ez az erő egyesülni látszik.

Talán mégis tanultunk annyit a múltunkból, a történelemből, hogy még egyszer ne lehessen diktatúrát építeni. Itt, Európa szívében ne lehessen. Mert nem akarjuk. Mert nem engedjük.

Hosszú még az út, de már elindultunk. Vagy legalább ráléptünk. Remélem. Hiszem.

Talán már nem árthat a sunyi, de mindenhonnan zúduló propaganda, sem a mocskolódás, a fizetett sajtó szorgos aknamunkája.

Talán megérti mindenki, akinek fontos ez az ország, hogy aki ordít, nem azért teszi, mert le akarja váltani ezt a kormányt, hogy helyére tegye azt. Aki ordít és évek óta ordít, azért teszi, mert a mindenkori kormánynak úgy kell működnie, hogy az országot szolgálja.

Nem pedig fordítva.

Egy kormánynak, minden kormánynak annyi mozgástere van, amennyit a társadalom megenged. Egy politikus, minden politikus addig mehet el, ameddig a társadalom engedi.

Most a társadalom megmakacsolta magát. Talpraállt, de legalább térdre. Végre. Rádöbbent, hogy együtt, nem egymás ellen kell mozognia ahhoz, hogy kimozduljon a holtpontról.

Talán elhisszük, hogy a demokráciát elvenni nem lehet, csak önként lemondani tudunk róla. Ha akarunk. Mi – talán – nem akarunk.

A fejünk felett, egyre inkább ellenünkre hozott döntéseket meg lehet változtatni, a mindenkori kormány túlhatalmát korlátozni lehet. Kell is. Különben az történik, amit most megtapasztalhatunk.

A diktatúra előszobájában rekedtünk.

Rajtunk múlik, hogy melyik ajtón lépünk be.

Vagy lépünk ki.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!