Közben a világ nem állt meg Trianonnál

Fotó: Lázár Gergő Fotó: Lázár Gergő

Csuda egy nép vagyunk mi, magyarok.

A fiatalok elvándorlásának témája olyan indulatokat gerjeszt, olyan feneketlen sötétséget hoz helyenként felszínre, hogy csak bámulok.

Van, aki szerint a selejt megy csak el. Olyan, aki itthon élhetetlen, meg szükségtelen is.

Mások jobban fájlalják “elszakított magyar véreinket” Romániában, mint a külföldre kényszerült fiataljainkat.

Igaz, nagyon népszerű a múltba merengve erdélyi himnuszt énekelni, Nagy-Magyarország matricát ragasztani az autó hátuljára és Trianont emlegetve anyázni, csak hát jó lenne a jelenben is szétnézni kissé.

Közben felnőtt több generáció, minden megváltozott körülöttünk. Széthullott a Szovjetúnió, megszűnt a vasfüggöny, Uniós tagok lettünk.

Mehetünk, ahová akarunk, dolgozhatunk, élhetünk, ahol tudunk.

Ennél jobb dolog nem történhetett volna ezzel a kis országgal.

Jelzem, elszakított magyar véreink is jöhetnek ide, de akár az őket gyászoló honfitársaink is oda költözhetnek.

Amúgy lehet, hogy ez lenne a jó megoldás. Feltűnés nélkül visszafoglalhatnák Erdélyt csupán azzal, hogy ott telepszenek le. Hajrá!

Aki marad, az meg esetleg megpróbálhatna a jelenben élni, hátha sikerül.

Összességében soha ilyen lehetőségek nem voltak sem az ország, sem az egyes emberek életében, mint most.

Mégis képtelenek vagyunk élni vele. Vergődünk, kínlódunk, múltba révedünk és falakat próbálunk építeni a nemrég ledöntött falak ócska tégláiból.

Beszélünk hülyeségeket, győzködjük egymást és hazudunk önmagunknak.

Harcolunk az Unióval, miközben a beruházások szinte teljesen Uniós pénzből valósulnak meg.

Hőbörgünk a globalizáció ellen, de képtelenek vagyunk piacképes árut, tudást előállítani.

Felmentjük a mindenkori kormányokat, bizonygatjuk, hogy nem a politika dolga élhető országot létrehozni, biztosítani az alapvető jogokat, segíteni a polgárok boldogulását.

Hát, ha nem a politika dolga, nem a mindenkori kormány és ellenzék dolga, akkor ugyan kinek a feladata?

Végső soron persze a miénk, egyenként. De megfelelő jogi, gazdasági környezet nélkül, egyesével nem fog sikerülni.

Ha nem a politika, nem a mindenkori politikusok dolga, akkor a létük indokolatlan, felesleges és káros. Akkor meg kell tőlük szabadulni.

A gazdasági válságra való hivatkozást is el kellene felejteni lassan. Olyan ez, mint az elmútnyócév. Idejétmúlt.

Az jó, hogy aki akar és tud, mehet más országba boldogulást keresni.

Az azonban nagyon nem jó, hogy kénytelen menni. Mert itthon nem talál munkát, vagy ha talál, megélni nem tud belőle. Jövőt építeni, családot alapítani meg pláne nem tud.

Az talán még ennél is borzasztóbb, hogy sokkal többen is mennének, de nem tudnak. A szomszéd faluba sem tudnak.

Nem azért, mert ostobák, hanem mert nincstelenek. Aztán persze eltompulnak lassan, mert a hiábavaló küzdelem a kitörésért, a szegénységgel járó kulturális leszakadás, az információkhoz való hozzáférés lehetetlensége el fogja őket szigetelni.

A már kivándoroltak döntő része nem tervezi a visszatérést és még sokan fogják követni őket.

Ha már kint van egy fiatal, a testvér, barát, barátnő könnyebben indul.

Az unokáink nem ebben az országban, máshol fognak megszületni.

Erősödik az egyéb korosztályok kivándorlási kényszere (nem, nem a kedve) is.

A 40-60 évesek is élni, dolgozni akarnak. Ha itthon nem tudnak, ha úgy érzik, nincs szükség rájuk, bizony menni fognak ők is.

Már aki teheti, akinek van elég bátorsága, megfelelő szakmája, valamennyi nyelvtudása.

Lehet nagyon nemzeti érzelmektől fűtötten acsarkodni, hogy takarodjon is mind, meg hogy ez csak duma, mert csupán a lustaság, butaság áll az itthoni boldogulás útjába.

Ez nem igaz. Tudja ezt legbelül az is, aki mondja.

Tudja és dühös. Érveket nem, csak indulatokat tud felhozni igaza védelmében.

A korfa össze fog omlani.

A szegény szegényebb, a nyomorult nyomorultabb lesz.

Bevezetjük a soha-véget-nem-érő-válság nemzetivé, hungarikummá fényesített csodáját.

Közben a világ nem állt meg Trianonnál, hanem halad a maga útján.

Csak mi ragadtunk oda, nemzetileg.

Ha elmozdulni nem tud, nem akar az ország, akkor azok fognak elmozdulni, akik haladni akarnak.

Ez bizony azzal jár, hogy el kell hagyniuk a gyászba borult, véráztatta anyaföldet.

Lehet persze félrenézni, befogni, lesütni.

Attól semmi nem fog változni és előbb, vagy utóbb kénytelenek leszünk szembenézni mindazzal, amit most a szép, nagy, nemzeti szőnyeg alá sepregetünk.