Március 29,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

DÜHÖNGŐ


„Öröm hallani a hangtok”: nemzeti gagyi újratöltve

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,567,959 forint, még hiányzik 1,432,041 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Azt hittem, hogy a nemzeti összetartozást megtestesíteni kívánó Barackfa-dal olyannyira tökéletesre sikerült annak idején a maga műfajában, hogy soha senki nem fogja szükségét érezni az újragondolásának. Meg voltam győződve, hogy annál keservesebben már nem lehet kifejezni a kortárs nemzeti, jobboldali érzésvilág hanyatlását, mint a „talpaink egymásra lépnek” típusú totális képzavarban. És tévednem kellett: de igen, már megint sikerült ez valakinek, valakiknek.

Történt ugyanis, hogy a nemzetpolitikai államtitkárság hirtelen felindulásból úgy döntött, Örökségünk mottóval mozgalmat indít, amelynek célja megszólítani és bevonni a világ különböző pontjain élő magyarokat egy, a magyar nyelv megőrzését, a magyarság megtartását célzó összehangolt ténykedésbe. Semennyire nem találom életszerűnek, de a kampány során ráadásul arra ösztönzik a magyarokat határon innen és túl, hogy énekeljék el a dalt, készítsenek erről videofelvételt – lehetőleg otthonuk emblematikus helyein – és töltsék fel a produkció honlapjára. A dal sikerét jelzi egyébként, hogy az októberben feltöltött remekművet eddig 45 ezren nézték meg a Youtube-on.

Azt értem, hogy a buli fővédnöke Potápi Árpád János, nemzetpolitikai államtitkár. Azt is értem, hogy a dalt egy paksi zenész szerezte. Azt viszont már egyáltalán nem értem, mi a francot keres ebben a sztoriban az MVM Paksi Atomerőmű Zrt.? Mint kiderült ugyanis, Hamvas István vezérigazgató úr szerint minél több embernek szeretnék bemutatni e dal révén, hogy a paksi erőmű biztonságos. Mi van?

Nem mintha magát a darabot értékelni tudnám, de ugatva fussak körbe az olajjal leöntött Kossuth-téren, ha értem, hogy ebben a búbánatos giccsparádéban mit keres az atompropaganda. A tömény pátoszon és az elmaradhatatlan közhelyeken túl csak azt érzékelem belőle, hogy – bár a kezdeményezők slágergyanús kormányzati művészi alkotásnak szánták -, már megint egy búvalbaszott, letargiát idéző, minket mindig ver a sors keze és ez már örökre így is marad hangulatú „dallal” azonosítják valakik a magyarságot. Az már nem ront különösebben a helyzeten, hogy az „ősi” székely zászló föltétlenül nem maradhatott le az utolsó képsorokról. Számomra semmilyen épp ésszel felfogható magyarázat nincs arra, hogy ebbe a kínrímekbe szedett, négyakkordos sírva vigadásba hogyan lehetett ilyen nyilvánvalóan politikai célokat belekeverni. Mi a frászt keres a határokon átívelő, identitáserősítő, megtartó üzenetben Paks2 biztonsága?

De talán a legidegesítőbb mégis az, hogy – a szándéknyilatkozatok kliséi ellenére – nem sikerült megtudnom kinek szól ez a négy perc, már ha egyáltalán. A határon túliaknak? A kivándoroltaknak? Az anyaországiaknak? Egyszerre mindenkinek? És akik tömött sorokban százezerszámra kivándoroltak, azokat haza is kívánja hozni, ha már a Túró Rudival nem sikerült? Egyáltalán van ember, aki azt hiszi: egy Youtube-ra feltöltött dal megváltja a világ magyarságát? Van ilyen, komolyan van ilyen valahol bárhol a világon, hogy egy kormány különféle dalocskák elkészítését finanszírozza, amelyeket nemzetpolitikai törekvésekként definiál? Hát nem is tudom, annyira kínos ez az egész. És akkor is az lenne, ha kevesebb álszent nyavalygás és több értelem szorult volna a mondanivalóba.

Gyönyörűen beszéltek, öröm hallani a hang’tok
És remélem, hogy reméltek még jobbat, miben vagytok
Mert nincsen határ ottan, ahol egy nyelvet beszélnek (…)

Megtanulom, megőrzöm
Tanítom, továbbadom
A szüleim nyelvét a gyerekeim hangján
Elvenni nem hagyom

Igen, tisztelt urak a nemzetpolitikai törekvésekben! Van úgy, hogy „el akarják venni” a nyelvet. Igen, a buta, helyenként értelmetlen megfogalmazás ellenére én érteni vélem, hogy a komoly asszimilációs nyomásnak kitett határon túli magyar közösségekre gondoltak, amelyek számára a nyelvi jogok kivívása, megtartása nem magától értetődő. Igaz, hogy lóhátról nem mindig látszik ez tisztán, de igen: vannak itt a huzatos Kárpát-medencében olyan magyarlakta vidékek, ahol nem könnyű megmaradni, megőrizni. Na, azokra az esetekre az ilyen dalocskák adják fel az utolsó kenetet.

És persze az elmaradhatatlan gyerekek… (fotó: Örökségünk – a mozgalom Facebook oldala)

Úgy érzem, hogy a kettős állampolgárság jóvátételi szándékának puskaporos, visszás jellegén, vagy a különféle határon túli, baráti gazdasági érdekcsoportok alá betolt nagylelkű támogatásokon túl, az úgynevezett nemzetpolitika az ilyen szánalmas kezdeményezésekben merül ki egy jó ideje. Jószándékú, de tehetségtelen szerencsétlenek gagyi dalaival álcázott felelőtlen pénzköltésben a szomszédos országokkal való diplomáciai kapcsolatok javítása helyett. Például. Igaz, ez utóbbi kevesebbe is kerülne és talán még értelme is volna.

Ehelyett toljuk ezt az olcsó nemzetieskedést, ezt a gondolattalan, tartalmatlan giccset. Ami pontosan olyan, mint a Szőcs Géza által megálmodott világkiállítás magyar pavilonja, az „ősinek” kikiáltott székely zászló, vagy a hamis Trianon-emlékezet. Amiben mind benne van az indokolatlan felsőbbrendűségi tudattal ötvöződő nemzeti gyász. Amiben semmi felemelő nincs. Ami nem erőt ad, ami soha nem erőt ad, legfeljebb késztetést arra, hogy felvágjuk az ereinket.

A nemzeti kötődés, összetartozás tipikusan egy olyan dolog, amit semennyire nem érdemes elmutyizni. Ezt tényleg érdemes profikra bízni, még ha nem is Kovács Ákosra gondolok így hirtelen. Ugyanis van a nemzetnek egy része, amely az ilyen ócskaságok láttán-hallatán elszégyelli magát. Még egyszer mondom: nem büszkeséget érez, hanem szégyent.

Én magyarul érzek, Magyarul félek, Magyarul kérlek, Magyarul érted, Magyarul sírok, Magyarul mondom, Magyarul írok, Magyarul mosolygom, Magyarul küzdök, Magyarul tűrök, Magyarul dobbanok, És magyarul álmodom, Én magyarul álmodom

A fenti kinyilatkoztatásra – különösen annak bizonyos részeire – büszkének lenni szerintem majdhogynem égbekiáltó. Nem hiszem, hogy ember arra büszke lehet, hogy önmagába fordul, bezárkózik, nem beszél idegen nyelveket és magyarul szidja a migránsokat álmában. Ez a dal meg pont erről szól. A magyarságtudatot a világtól való elfordulásban, a történelmileg szükségszerű világfájdalomban definiálja.

Hol van ennek a vége, mikor értjük már meg, hogy a nemzetiségükkel csak azok kérkednek, akik egyébként tehetségtelenek és soha semmilyen értéket nem teremtettek, amire büszkék lehetnének? Be kellene fejezni ezt az álnépies, bárgyú ájtatoskodást. Ez nem magyarságtudat, ez nem identitásmegőrzés: ez konkrétan a nemzeti összetartozás (ha egyáltalán létezik még ilyen) elleni merénylet. Mint ahogy két évvel ezelőtt Trianon gyásznapján gagyi örömdalt énekelni perverz és cinikus vállalás volt, ez sem kevésbé ízléstelen.

Magyarnak lenni, magyarként megmaradni nem szégyen és nem dicsőség. Egy puszta adottság, állapot, amivel együtt kell élni. Minél többet hangoztatjuk, annál inkább elkopik. És a „hangtok” is. Bármit is jelentsen.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.