December 14,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

DÜHÖNGŐ


Kussoló-réteg

Magyarországon egészen különös dolgok történnek. Szerintem. Lehetséges, hogy most, a XXI. században teljes erővel zajlik egy újfajta társadalom kiépítése?

Azt gondolhatná az ember, a kormányzat dilettáns, ostoba módon gazdálkodik a közösből. A külfölddel megromló kapcsolatok a hozzá nem értő külpolitika eredményének tudhatók be, az emelkedő munkanélküliség a szar gazdaságpolitikának, az egészségügy és az oktatás agóniája a pénz és hozzáértés hiányának, a zuhanó életszínvonal pedig mindezek egyenes következménye.

Na de mi van akkor, ha mindez tudatos tervezés eredménye? Mi van, ha nem a hozzá nem értés, a tudatlan, ostoba, ámde igen szorgalmas “szakemberek” munkájának gyümölcse, ami körülöttünk és velünk történik, hanem nagyon is profi forgatókönyvből rendezett színdarab akaratlan szereplői vagyunk?

Egészen idáig 5 éves kortól volt érvényben a tankötelezettség. Tehát az óvodai nagycsoport, mint az iskolára előkészítő év volt kötelező. 2014. szeptember 1.-től az addig a napig a 3 éves kort betöltött gyermek tanköteles. Akkor is, ha a szülő esetleg otthon van egy kisebb gyermekkel és szívesen foglalkozna a másikkal is. Akkor is, ha a gyermek otthoni nevelése, fejlesztése tökéletesen megoldható. A kicsinek 3 éves kortól óvodába kell járnia, ha fene fenét eszik, akkor is.

Az oviban aztán “köznevelik” a dedet, persze államilag kiadott rend szerint.

Az általános iskola 6 éves kortól kötelező, a tankötelezettség 16 éves korig tart. Az oktatás felügyeletét mára totálisan magához vonta a kormány. Az intézményvezető kinevezésétől a tanítandó anyagon keresztül minden központi irányítással történik. A nagyon nehéz körülmények között élő fiatal, aki olyan közegből jön, amely nem segíti a tanulást (mert mondjuk fontosabb, hogy ne haljanak éhen) első ütemben, 16 évesen ki is pottyan az oktatásból. Ez a fiatal aztán továbbtanulni sem tud majd, hiszen érettségi nélkül nincs erre mód. Ő lesz az, aki újratermeli a szegénység legalsó rétegét. Onnan kitörni sem ő, sem a gyermeke nem fog tudni. Ahogy a szülei sem tudtak. Ez az a réteg, amelyet mindenki utálhat tiszta erőből, még az egyébként mélyszegénységben élő is, de a milliomos is. Mert az élősködő csótány nem dolgozik, csak a segélyre vár.

A következő szint, amikor nem kell lopni az életben maradáshoz, de életnek sem nagyon lehet nevezni ezt a létformát. Valami szociális juttatás, néha egy kis közmunka. Kitörési pont itt sincs, vegetálás van. Az alatta elhelyezkedő, a nyomor legmélyebb bugyrában lévő persze irigyli és utálja. Mert hozzá, az ő életéhez képest ez már a Kánaán.

A kormányzatnak nem érdeke ezeket a problémákat feloldani. Nem érdeke hatékony programokkal, személyre és a helyzetre szabott oktatással, szakemberek és szervezetek együttes segítségével változtatni ezeknek az embereknek az életén. Egyrészt hosszú idő, akár generációkban mérhető, amíg eredmény mutatható ki. Másrészt (ez a fontosabb), néhány fillérért, pár kiló tüzifáért szavazatok vásárolhatók, hiszen aki a gyerekének nem tud enni adni, abban igen alacsonyan áll az önérzet és a politikai elkötelezettség szintje. Ha éppen nincs választási időszak, akkor pedig jók mindenkori bűnbaknak. Ők az élősködők, akik eleszik a kenyeret a dolgos, de minimálbéren tengődő elől. Ők rántják le az egészségügyet, miattuk nem működik az oktatás, ők tehetnek az alacsony nyugdíjakról és nyári hőségben még a Dunát is kiisszák. Mindeközben nem és nem akarnak integrálódni, tanulni, nyelveket beszélni, színházba járni, művelődni.

A következő réteg az egyszerű szegénység. Amikor egy, vagy akár mindkét szülő dolgozik. Minimálbéren, két gyerekkel. Napi filléres gondok, folyamatos csúszkálás a számlákkal, kínai piacon, turkálóban beszerzett silány ruhák. Könyvet nem vásárol. Nem érdektelenségből, hanem mert nem telik rá. Túl fáradtak a szülők ahhoz, hogy harcoljanak, hogy kikérjék maguknak, amiért a gyereküket hittanra, vagy erkölcstanra kötelezik. Ha akarnának, sem szólhatnának, mert ha elveszíti az állását az, akinek van még a családban, mehetnek a híd alá lakni. Nem mennek ki az utcára, nem tüntetnek, nem tiltakoznak. Kapaszkodnak foggal-körömmel, lejjebb ne csússzanak. Ez a réteg napról napra duzzad. Ez pedig jó, mert ez a “kussoló-réteg.” Még van veszítenivalójuk, van lejjebb, ahová nem akarnak lecsúszni és van feljebb, ahová kapaszkodnának. Ez ugyan illúzió, soha nem juthatnak feljebb, de elég a remény egy kicsiny morzsája. Azt pedig mindig kapnak. Morzsákat az asztalról.

Aztán az úgynevezett “középréteg”, ami nem az. Ők meg tudnak élni a fizetésből, némi beosztással. Évente egyszer talán nyaralnak is, bár ahhoz minden hónapban félre kell tenni egy keveset, lecsípve a kosztpénzből, ruhapénzből. Néha belefér egy mozi, egy színház. Ez nagyjából a kádári korszak társadalma, annak létbiztonsága nélkül. Valójában távol áll a tényleges középrétegtől, de mi viccesen így hívjuk. Mert humorunk, az van.

Aztán egy jóval szűkebb felső réteg, amely a tényleges középréteg kellene, hogy legyen. Van megtakarítása, biztonságban, nyugalomban él. Jó állása van, esetleg vállalkozó. Nem költekezik esztelenül, de gond nélkül és jó színvonalon tud élni.

Aztán a húsosfazék közelében lévők és a fazék gazdája már másik kaszt, velük most ne foglalkozzunk.

Tehát ezeken a társadalmi szinteken létezünk jelenleg.

A hosszas, de fontos kitérő után morfondírozzunk tovább.

Van tehát egy kormányunk, amely kormány már apró gyermekkorban kezébe óhajtja venni a gyermekünk nevelését. Majd ő megmondja, mire és hogyan neveljék.

Aztán azt is a kormány dönti el, (mert tulajdonképpen ez a helyzet), hogy milyen jövő vár a gyerekünkre.

Felsőoktatásba, annak is a preferált ágazataiba csak vagyonos (tehát zömmel kormányközeli) családok gyermekei juthatnak gond nélkül. Ha egy szerény anyagi hátterű családból származó fiatal tanulni akar, ám tegye. Kap hitelt a tanulmányaira, évtizedekig meg van kötve keze-lába, hiszen adósa az államnak. Nagyon hőzöngeni sem fog, mert leköti, hogy találjon munkát és vissza tudja fizetni a kölcsönt, vagy ledolgozza országon belül a tartozást. Egyik esetben sem fog zúgolódni, mert nagy a kockázat. Akinek ez nem tetszik és kitör a ketrecből, az jobb, ha a határon kívül van. Ott nem tehet kárt.

Nagyon sok fiatalról beszélünk, akik már elmentek és akik még el fognak menni.

A középkorúak egy része minimálbéren vergődik, de jókora hányada nem talál munkát. Ők azok, akiknek az idős szülőket és a még nem önálló gyerekeiket is támogatni kell, miközben előttük zárul be a munkaerőpiac, hiszen már 40-50 évesen öregnek számítanak a magyar viszonyok között. Ráaádsul ez az a generáció, akinek nem lesz nyugdíja, vagy minimális. Hiszen semmi megtakarításuk nincs, a magánnyugdíj vagyonukat megvédte a kormány, az öngondoskodás, a nyugdíjra történő előtakarékosság kivitelezhetetlen éppen azért, mert zömében már nem találnak munkát, vagy ha igen, az a napi megélhetésre sem elég.

A nyugdíjasok döntő többsége lassan elszigetelődik, kivonul az aktív életből. Persze, néz televíziót, de a valóságról nem sok fogalma van. A nyugdíj (ha mégoly kevés is) minden hónapban kiszámíthatóan érkezik. Olykor emelkedik is, van rezsicsökkentés, rendben van itt minden. Nincs a munkaerőpiacon, tehát saját bőrén nem érzékeli a gondokat. A propaganda őket célozza és telibe is találja.

Kiépült tehát egy szűk elit, amelynek tagjai messze elszakadtak a valóságtól, minden létező tekintetben.

Most rakosgassuk össze a mozaikot.

Mi van, ha az állam nem csupa jó szándékból óhajtja 3 éves kortól nevelni a gyermekünket, hanem “jó alattvalót” óhajt az elkövetkezendő évtizedekre?

Mi van, ha az egyetemi oktatás “reformja” nem melléfogás, hanem bizonyos rétegek kitörési lehetőségének meggátolása, az ennek ellenére diplomát szerző plebs gúzsba kötése a cél?

Mi van, ha a szolgáltatók rezsicsökkentésbe kényszerítése és előbb-utóbb ellehetetlenítése tudatos, mert egyrészt jófej a kormányunk és gondol ránk, másrészt a lepusztított ágazat könnyen és olcsón államosítható lesz majd?

Mi van, ha a média totális megszállása nem enyhe túlkapás, hanem a tájékoztatás tökéletes kézben tartása a feladat?

Mi van, ha a társadalmi rétegek szisztematikus egymás ellen fordítása szalámi-taktika?

Mi van, ha az ország lassú, de kétségtelen elszigetelése nem a külpolitika idiótasága, hanem kormányzati utasítás?

Mi van, ha az ország lakosságának egyre kilátástalanabb helyzetbe való belekényszerítése nem a gazdaságpolitika bénasága, hanem konkrét cél?

Mi van, ha a bankok ellen hangolt tömeget tudatosan manipulálják?

Mi van, ha a békemenet nem is annyira civil?

Mi van, ha a folyamatos harcban állás nem szolgál más célt, mint a figyelem elterelését?

Mi van, ha választói törvények rendszeres módosítása, a körzetek átszabása nem dilettantizmus, hanem kidolgozott taktika?

Mi van, ha a kultúra, a művészeti élet kézi vezérlésbe kényszerítése nem a véletlen műve?

Mi van, ha a tudomány egyre apadó forrásairól nem a gazdasági helyzet tehet?

Mi van, ha a feltűnően erősödő egyházi befolyás nem hirtelen megtérés eredménye?

Mi van, ha az egyre penetránsabb fajgyűlölet nem véletlen?

Mi van, ha az egyre-másra felbukkanó antiszemita, újnáci csoportok megtűrése nem jogi tehetetlenség?

Mi van, ha a félkatonai szervezetek alakulása nem civil bolondok játéka?

Mi van, ha a könyvégetések megakadályozása nem is volt cél?

Mi van, ha a Kubatov-lista nem elszigetelt túlkapás?

Mi van, ha az ország szisztematikus eladósítása, a nagyon magas munkanélküliség, az iszonyúan alacsony bérek nem véletlenül alakulnak úgy, ahogy?

Mi van, ha a folyamatosan gyarapodó közmunkaprogram tulajdonképpen nem átmeneti megoldás, hanem távlati terv?

Mi van, ha a társadalom rohamos elszegényedése nem a külső ellenség bűne?

Mi van, ha az ellenzék tehetetlensége nem spontán idiotizmus?

Mi van, ha a választások előtti összefogás-képtelenség nem véletlen? Ha az egymás feljelentgetésével elfoglalt, egymásnak ugró és külön induló (tehát a kormányt támogató) apróbb-nagyobb pártok tudják, mit csinálnak?

Mi van, ha az egymás szisztematikus lejáratása nem írható a hülyeség számlájára?

Mi van, ha csapdában vagyunk?

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.