Április 19,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

DÜHÖNGŐ


Hason csúszni bátran

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,340,346 forint, még hiányzik 659,654 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Talán többen emlékeznek még a „fekete ruhás nővérre”, Sándor Máriára. Nem volt olyan régen, amikor felkapta a sajtó, interjúk jelentek meg vele, riportokban beszélt az egészségügy helyzetéről. Utcára vonult, harcolt. Értünk.

Aztán lecsengett az ügy, érdekesebb dolgok töltötték meg a lapok hasábjait, a műsoridőt. Mária hangja elsikkadt a karácsonyi vásárlás láza és a kormány önvédő háborúja között valahol.

Sándor Máriát kirúgta tagjai közül a FESZ, a Független Egészségügyi Szakszervezet. Bátran, acélos gerinccel rúgták ki, mert túl hangos, túl radikális. A szakszervezet nemrégiben hűség-napi sétát tartott, parlamenti pártoknak szóló petíciót vittek és kártyanaptárakat. A kormányzatnak és a parlamenti pártoknak címzett állásfoglalásban annak a reményüknek adtak hangot, hogy jövőre egyebek mellett kapnak annyi bért, amelyből tisztességesen megélhetnek. Igen, ilyen ma Magyarország. Ilyen itt és ma egy szakszervezet.

Sándor Máriának nincs állása. Egyetlen egy kórház sem meri alkalmazni. Sem állami, sem magán egészségügyi intézmény. Mert megharagudnának a „nagyurak” és csökkenhetne a támogatás, vagy gyakoribbak lennének az ellenőrzések, vagy bármi más kellemetlenség érhetné a Máriának munkát adó intézményt.

Mondhatnám, ilyen lett ez az ország. Gyávák lehajtott-fejű országa. Önmagáért, a másikért, bármiért kiállni képtelen népség, az alamizsnát osztó kezet habos nyállal borító, a segítő kézbe belemaró társadalom.

Mondhatnám, hogy ilyenek is voltunk mindig. Ilyen ország volt eddig is. Európát megvédő, a szabadságért vérrel fizető, hősies, mindenkinél okosabb, mindenkinél több Nobel-díjast, híres embert a világnak adó kiválasztott nép vagyunk. Ezt szeretjük gondolni önmagunkról. Igen, mi harcosok vagyunk, forradalmárok, a szabadság védelmezői, a harangszó ihletői, Eger hős katonái, Petőfi népe, 56 forradalmárai. Így szeretünk gondolni magunkra. Ezt hazudjuk magunknak.

Mert mi mind ott voltunk minden csatában, ott harcoltunk a szabadságért, vérünket adtuk az igazságért. Utólag mindenki így emlékszik. Ezért jár nekünk a tisztelet és jár minden megbecsülés. A bátrak népének. A mi hősiességünket tisztelni kell, a kultúránkat, a szokásainkat. Igen.

Szokásunk az, hogy nem nézünk oda. Lesunyt fejjel oldalgunk el, csak bajunk ne legyen belőle. Nem állunk ki egymásért, sem önmagunkért. Kézcsókkal köszöntjük a hatalmat, behúzott farokkal lapítunk, talán akkor nem minket rúg meg az a csizmás láb. Rúgjon a másikba, az nekünk nem fáj. Mindegy, hogy miről van szó, kiről van szó. Okunk van lapítani, mert még van közmunkánk, még nem rúgtak ki a nyomorult kis állásunkból, nem vették el a darab földünket. Még nem kötelező megkeresztelni a gyereket, nem kötelező templomba járni. Bár erősen ajánlott.

Így kell túlélni. Hason csúszva, bő nyállal. Aki erre nem hajlandó, azt átlépjük. Átlépjük Sándor Máriát, Móra Veronikát, Horváth Andrást, Ángyán Józsefet, Kishantost. Váradi Andrásnak és Ferenczi Krisztinának a sírját lépjük át. Ügyesen, sikkesen.

Csúf kép ez, de nem a teljes valóság. Létezik egy másik arca a társadalomnak, egy szép arca. Tudom, mert megtapasztaltam sokszor az évek alatt. Vannak olyan emberek – sokan vannak – akik segítenek a másikon, akár önmaguk kárára is. Ereje tud lenni akár egy blognak, a leírt soroknak. Igaz, a szavak nem mindenkire hatnak. Ahogyan nem hatott a segítségkérő levelem például Gyurcsány Ferencre, de Iványi Gáborra sem, de még egy sor választ sem ért az ügy. Az „ügy” egy végstádiumú rákos anya és egy súlyos Parkinson-kóros apa kérése volt: biztonságban tudni az éppen akkor érettségiző fiuk sorsát, tanulási lehetőségét, jövőjét. A leveleimre sem válasz, sem segítség nem érkezett sehonnan, politikusoktól sem, más – neves – emberektől sem. Talán nem elég nagy a reklámértéke.

De érkezett válasz a blog olvasóitól. Egyszerű „névtelenektől”. Nem csak válasz, hanem segítség érkezett olyanoktól, akik maguk sem dúskálnak, de megosztották amijük van. Itthon élő családok, külföldre kényszerült emberek fogtak össze. Nem csak ebben az esetben, nem csak ennél a családnál.

Ezért hiszek még mindig ebben az országban, mert ilyen emberek is vannak itt. Ők nem döngetik a mellüket, nem érzik hősnek magukat, nem követelnek üvöltve tiszteletet.

Sándor Mária sem követel tiszteletet. Megy a maga választotta úton akkor is, ha egyedül marad. Majd egyszer, ha esetleg változnak a dolgok, mindenki arról fog mesélni, hogy ő is ott masírozott Máriával, ott állt mellete és feltépte téglaporos mellén a kockás inget, hogy inkább őt érje a golyó, ne Sándor Máriát. Igen, így lesz. Így szokott lenni. A gyáva kis doktor úr, a gazda kezét nyaló kórházi igazgató, a fizetéséért bármire kész gazdasági vezető, a kártyanaptárt osztogató szakszervezetis eltűnik hirtelen és csak hősök lesznek.

Megint.

 

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.