November 21,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék
Adomány

DÜHÖNGŐ


Csendélet jobbágyokkal, a földesúr zabál

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,041,606 forint, még hiányzik 958,394 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Barátaim, egyben kollégáim legnagyobb megrökönyödésére hosszasan néztem ezt a fotográfiát – végül is csak két napja nézem, ezt hívjuk szaknyelven mazochizmusnak -, ameddig rájöttem, hogy beszél ez. Annyira borzasztó, hogy még egy sokat elbíró gyomor is önkéntelenül fejreáll a láttán. Akkor is, ha történetesen kong az ürességtől.

A kép augusztus akárhányadikán készült a világ szívcsakrájában, Felcsúton (már rég nem Dobogókő az) midőn – ritka kivételes alkalmak egyike, hogy a főnök úr nem zabált bele mindenki más előtt valamibe – a nép egyszerű gázszerelőjéből pár röpke év leforgása alatt milliárdos üzletemberré avanzsált Mészáros Lölövics, megannyi más titulusa mellett polgármester, éppen zsűrizi a falunap gasztronómiai vetélkedőjén (konyhanyelven főzőverseny) készült ételeket.

A hatalmas pillanatot – és igen, újfent kiderült, hogy a leggyomorforgatóbb dolgokról készülnek a legzseniálisabb remekművek – Bankó Gábor szabadúszó fotós örökítette meg, és bátran kijelenhetjük: a Nemzeti Együttharácsolás Rendszerének ilyen erős vizuális megnyilvánulásával nem sűrűn találkoztunk.

Az a helyzet, hogy az embernek – kivéve annak, aki Felcsúton él, és biztos vagyok benne, hogy ép polgárnak nem lehet egyszerű ott életben maradni – összeszorul a torka, a gyomra ettől a csendélettől. Bár első ránézésra azt reméltem, a Photoshop viccelődik velem, ezt a történelmi momentumot akkor sem lehetett volna tökéletesebben megragadni, ha valaki megpróbálja megrendezni azt. Ez egy teljesen világos és megkérdőjelezhetetlen spontán élethelyzet: a velünk élő feudalizmus rögvalósága.

Ha valaki azt hitte, hogy Tállai András NAV-elnök ikonikusan őszinte kapcsolata a kolbásztöltő fesztiválokkal és az ünnepélyes zabálással úgy általában, magában hordoz valami mélyen felháborítót, az szerintem tévedett. Nincs abban semmi dühítő, ártatlan móka és kacagás az ahhoz képest, hogy erről a képről már Németh Szilárd sem hiányzik, annyira abszurd és elkeserítő.

Ez a fotó tökéletesen illusztrálja, hova süllyedt egy ország néhány év alatt: a névtelen falu közönséges gázszerelője, aki ez idő tájt legjobb esetben is Pityu haverja anyósánál szerelné a gyanússá vált gázpalackot néhány pohár pálinka társaságában, bizony kegyelmes úrrá szopta fel magát. Akinek egy fél, ha nem egy egész falu lesi minden kívánságát, amint a helyi hagyományok ápolásának szellemében balra kidugott nyelvvel, homlokán a számolatlanul megnyert közbeszerzések, a követhetetlen cégbirodalom megannyi gondjának fodrozódó aggodalmával ízlelgeti, hogy mit követett el a pórnép főzés címszó alatt. Hogy vajon – az újabban kifinomult ízléséhez mérten – ehetetlen, viszonylag kurvaszar, vagy aránylag  nagyon rossz a felszolgált kaviárpörkölt.

És azok az arcok, édesjóistenem. Azok az arcok. Ahogy áhítattal vegyes alázattal és izgalommal, lélegzetvisszafojtva lesik, hogy vajon érkezik elismerő pillantás a kóstolást követően? Vajon az övék ízlik jobban a méltóságos, nagyságos, kegyelmes Don LöMészárosnak, vagy a Katié, esetleg a Lacié? Még az az alsónemű-mintás kötény a maga abszurditásával sem képes megtörni ennek a hátborzongató félfeudális népünnepélynek a hangulatát. Amely mindent, vagy majdnem mindent elmond az ország jelenéről, és sejtet valami félelmeteset a jövőből is.

Ez van ma. A kipirult arcú jobbágyok tucatja megalázkodva állja körül – a tisztes távolságot betartva – az asztalt és ragyogó szemmel figyeli a bárgyú, esetlen keresztapát, aki mintha mai napig össze lenne zavarodva attól a sok jóságtól, ami az ő nyakába zúdult egyetlen élőistene akaratából. Aki elrendelte, hogy a névtelen gázszerelőből úr legyen a szemétdombon.

Ő a modern Döbrögi, aki megtestesíti az újratervezett mélymagyar feudalizmust. Aki igazságot szolgáltat, aki körül hemzsegnek az érte dolgozó lelkes cselédek, akik hálásak minden jó szóért, azért, hogy egyáltalán életben vannak és ilyen megtiszteltetés éri őket, hogy főzhetnek az uraságnak. Életük legboldogabb pillanatai ezek, egyben vérfagyasztó pillanatai egy sötétségben dagonyázó társadalomnak, amelyet az ilyen lábszagú, felkapaszkodott, ócska percemberek tartanak a markukban.

2016 Magyarországának lesújtó kórképe. Ahol az egykori tanácselnök, a mindenkori félművelt-félanalfabéta, az uborkafára felkapaszkodott tahó osztogatja a lapokat, a jótéteményeket, esetenként a büntetéseket, rendelkezik emberei sorsok fölött, vásárolja fel a mindenki más tulajdonát a mindenki más pénzéből. Az alattvalók pedig elhitték, hogy mindenki ilyen és rendjén van ilyennek lenni. Tisztelettel néznek arra az emberre, aki a földjeiket elvette, akinek a kegyéből vagy jár a közmunka, vagy nem jár, aki kedvére zsarolhat, aki belehazudhatja az ország szemébe, hogy nem csak Mészáros Lölövics él jobban, hanem mindenki más is.

Az újjáélesztett, velünk élő feudalizmusban Lölövicsnek minden napra más terepjáró jut, parkolóhely a minisztérium előtt, soron kívül megnyert szállodák, felújítási munkálatok, mangalicanevelde, a mások nyomorán zsírosodó, gazdagodó fényűző pofátlanság.

9exkdf3Ez Photoshop: majdnem olyan megrázó, mint az eredeti (Forrás: imgur.com)

És a jobbágyok tömött sorokban nem azt mondják, hogy elég volt, hogy ilyen alávaló gazemberekkel nem fotózkodunk, nem lessük a kívánságait, nem alázkodunk meg egy jó szóért, nem kérdezzük meg, hogy ízlett az ebéd nagyságos úr. Nem azt mondják, hogy a legszebb ideje volna megkeresni magunkban az emberi tartás, az önbecsülés mélyen szunnyadó foszlányait és valamiféle emberhez méltó, egészséges, becsületes értékrend birtokában felelősségre vonni a demokratikusan megválasztott polgármester urat, hogy ezt így hogy és meddig még.

Nem. Ehelyett szolgákként gazsulálnak, megfélemlített alattvalókként asszisztálnak ahhoz, hogy a gyerekeikből is takonygerincű szolgákat nevel ez a neofeudális pöcegödör, ahol semmihez nem értő, újgazdag sötét parasztok döntenek életről, halálról. Kettészakadt, pusztulásra ítélt rothadó ország az, ahol egy BAZ megyei zsákfaluban a nyomorultak havi átlagjövedelme 36 ezer forint, miközben ez az elbutult fejű lábszagú stróman naponta 9, 5 millió forintot tarhál. Nem a tehetsége, a hozzártése, a verejtékes munkája okán, hanem mert egy gusztustalan, elvtelen, bármire kapható aljadék.

Hát igen, meg lehetne ezt fogalmazni szépen, cizelláltan, ájtatos gyöngybetűkkel is, de mi értelme lenne? Ha ez az egy kép fogja szemléltetni eljövendő történelemkönyvekben az Orbán nevű uralkodásának éveit, akkor is minden benne lesz. A Magyarország a XXI. század hajnalán, a nemzeti kormány ámokfutásának idején című fejezetben az illusztrációként használt remekmű aláírása pedig nem lehet, más mint ez: Csendélet jobbágyokkal, a földesúr zabál. Ide jutottunk, és csak reménykedni lehet abban, hogy ha netán valaha eszmél az ország nem felcsúti fele, nem ezek lesznek azok az ittfelejtett középkori szolgák, akik majd a pincében rejtegetik a tekintetes urat a számonkérés elől. Bár valójában ez is tökmindegy. adomany

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.