Keserű volt, fájó, szomorú. Valaki újra megtalálta, az írás életre kelt. Látom a forgó földgömböt, ahogy olvassák.
Olvassátok.
Kanadában, Angliában, Kínában, az USA-ban, Japánban.
Most egyszerre ültök a gépnél és nézitek ugyanazokat a sorokat.
Mit gondoltok közben? Miért mentetek el? Vissza fogtok jönni?
Hiányzik innen valami? Hiányzik, hogy mindenki érti a szavaitokat? Hogy nevetnek a vicceiteken?
Az ismerős utcák? A ház, ahol felnőttetek? Egy ölelés?
Ha itthon vagytok, mit éreztek? Látjátok a változást? Van változás?
Érzitek a szomorúságot? Jobb, mint legutóbb? Rosszabb?
Nehéz volt elmenni? Meg lehet szokni egy idegen országot? Meg lehet szeretni?
Ott már otthon vagytok? Itt még itthon tudtok lenni?
Azt írta valaki, nem ez a kormány tehet róla. Nem kizárólag ez a kormány.
Igaza van.
Nem csak ez a kormány tehet arról, ha el kell innen menni.
Mindegyik tehet róla. Egyik sem tehet róla.
A kormányt mi választjuk. A politikusokat mi nevezzük ki. A rendszerváltás óta így van.
A rendszerváltás óta rosszul választunk. Csodát várunk, hazugságokban hiszünk, megoldásokat követelünk.
Hiszünk annak, aki hangosabban ordít. Aki szebb mesét mond, aki jobb holnapot ígér.
Ha csalódunk (mindig csalódunk), akkor a másikat választjuk. Mert ő még nem próbálta. Ő még nem csapott be.
Nem vesszük észre, hogy nem erről szól a politika. Nem erről szól az ország.
A politika mi vagyunk. Mindenki, együtt.
Ha rossz a kormány, mi választottunk rosszul.
Ha nem jó most itt, mi rontottuk el. Együtt.
Helyrehozni is csak mi tudjuk. Vagy senki nem tudja.
Ott messze Ti mit láttok belőlünk? Mit gondoltok erről?
Jó ez így, csak belülről látjuk rossznak? Kívülről jónak tűnik? Messziről?
Boldognak látszunk? Fejlődik az ország? Vagy inkább romlik?
Milyennek látnak minket azok, akiknek az országában most éltek?
Csak kérdéseim vannak.
Jó lenne tudni, mit gondoltok most. De azt sem tudom, mi mit gondolunk – itthon.
Azt tudom, én mit akarok. Néha úgy hiszem, tudom, mi lenne a jó. Aztán látom, hogy mennyien védik azt, ami most van.
Nem értem, miért. Én gondolom rosszul?
Van, aki haragszik arra, aki elment. Azt mondja, elárulta a hazáját. Elárult minket.
Én úgy érzem, mi árultuk el önmagunkat. Amikor elfogadtuk a rosszat. Amikor szemet hunytunk, amikor lemondtunk a jogainkról, a szabadságunkról. Olyankor nem csak a saját életünket áruljuk el. A gyerekeinkét, szüleinkét is.
Elárulunk mindent, amikor megalkuszunk.
Ha elfogadjuk a gyűlöletet, ha természetesnek vesszük a nyomort, ha azt hirdetjük: máshol sem jobb, akkor hazudunk.
Amikor képesek vagyunk együtt élni azzal, hogy emberek tengődnek elképesztő szegénységben, gyermekek éheznek, idős emberek halnak meg azért, mert nem tudnak fűteni az otthonukban, akkor eláruljuk a hazánkat.
Ha lehajtjuk a fejünket, hallgatunk, félünk, akkor eláruljuk önmagunkat.
Nem tudom, képesek leszünk-e változtatni ezen? Meg tudunk-e változni? Kell-e változnunk?
Nem tudom.
Csak kérdéseim vannak.
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.