NEHAZUGGY

Ilyenkor nem mi vagyunk a világ urai, Petike?

H. Andrea | 2016. Szeptember 3, Szombat | 18:15

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,528,300 forint, még hiányzik 471,700 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Kósza hír volt a tegnapi sajtóban (egyáltalán nem a kormány propagandalapjaira gondolok), hogy Szíriában rekedt egy magyar nő, aki 16 éve él távol – igen, önszántából! – szülőhazájától. Mónika történetét elsőként a Blikk hozta le és – szerintem kijelenthetjük – közepes érdektelenségbe fulladt.

Röviden: a 41 éves nő Budapesten ismerte meg leendő férjét, és követte Szíriába. Mert a szerelem már csak ilyen: vak. Szíria élhető, normális hely volt. Egészen 2011-ig, amíg be nem ütött az arab tavasz és polgárháborúba nem süllyedt az ország. Három éve férje, Man taxijával összeütközött egy katonai vezető kocsijával, és összeszólalkozott vele. Mónika és a gyerekek azóta nem látták őt, ugyanis börtönbe került, semmit nem tudnak róla.

Hamá, a város, ahol most egyik napról a másikra, magyarországi barátok anyagi segítségével próbálnak élni és túlélni, 2000-ben még ideális választásnak tűnt, ám azóta minden megváltozott, egyre veszélyesebb lett az élet. Mivel Hamá nem egészen Aleppo, azaz a kormánypárti erők kezén van, ezért itt (még) nem bombáznak. Mónika elmondása szerint azonban naponta csak másfél óráig van áram, víz pedig csak éjjel folyik. Az utcán 100 méterenként katonai bázisokat állítottak fel, és ellenőrzik a gyanús személyeket. A folyamatos rettegés mellett súlyosbítja a helyzetet, hogy bármikor elkezdhetik bombázni a várost.

Mindezekre való tekintettel az anya és a gyerekek szeretnének hazajutni Magyarországra, ám a magyar útleveleik lejártak, szír papírjaikkal pedig csak menekülttáborokba juthatnának. És itt kellene a gondoskodó-melldöngető, senkit az út szélén nem hagyó magyar államnak, illetve a hisztéria- és külügyminisztériumnak képbe jönnie. Miután a hír megjelent, a külügy azt üzente Mónikának, fáradjon el a bejrúti (Libanon) nagykövetségre, majd ott megcsinálják az útlevelét. Ennyi. Ehhez 225 km-t kéne megtennie három lányával – nem a verőfényes madárcsicsergésbe borult Nagykörúton – egy bombázásoktól védettebb, de alapvetően polgárháborús területen.

Szijjártó – akit azért tartanak főállásban a külügy élén, hogy az Európai Uniót ekézze, kikérje magának, kioktasson és rendreutasítson mindenki mást – tárcája tehát azt állítja, hogy a magyar állampolgároknak csupán 2012. december 5-ig tudott az állam segíteni a hazajutásban, azóta ugyanis megszűnt a damaszkuszi magyar nagykövetség, és erre állítólag akkoriban figyelmeztettek is mindenkit.

Egyébként Jordániában is segítenek nekik, ezt ma bizonyos Menczer Tamás, a futsalos minisztérium sajtófőnöke is megerősítette, ám a konkrét esettel, azaz a Mónika kálváriájával kapcsolatos érdeklődést azzal sunnyogta el, hogy nem rendelkezik az érintett beleegyezésével ahhoz, hogy nyilatkozzon. De minden fasza, ilyen esetekben a fantasztikusan teljesítő magyar külügy ahhoz is hozzásegíti a magyar állampolgárokat, hogy beutazási engedélyt kapjanak abba az országba, ahol a képviselet el tud járni az ügyükben.

Nos, ez tök jól hangzik, de tegyük hozzá, mert elkerülte a figyelmet: Mónika egy barátjuk közbenjárásával már próbálkozott Jordániában (fölösleges azzal szívatni, hogy utazzon oda és oldja meg a problémáját), ám az ottani magyar nagykövetség nem tudott segíteni: a gyerekek útlevelének elkészítéséhez ugyanis az apjuk hozzájárulása is szükséges lenne, ez azonban lehetetlen, mivel Man börtönben van. Ráadásul semmit nem tudnak róla 3 éve. Melyik részét nem érted, Peti?

Ez a cikk azért is íródik, mert tegnap este figyelmünkbe ajánlotta Mónika történetét egy őt ismerő, vele napi internetes kapcsolatban álló forrás. A.D. hosszú hónapok óta segíti az anyukát, többedmagával próbálja tartani benne a lelket, és felháborítónak találja a külügy impertinens válaszát.

Forrásunk elmondta, hogy annak persze örül, hogy hosszú idő után végre sikerült nyilvánosságra hozni a történetét. „Minden úton segítünk rajtuk, ahogy eddig is tettük, de most már – a remény helyett, hogy vége lesz a haborúnak, rettegés lett az élete.” A.D., aki fotósként, tudósítóként dolgozott tavaly a magyarországi menekültválság idején, és aki – saját bevallása szerint – sokat segített menekült gyermekeken, egy Facebookos zárt csoportban került kapcsolatba, és mostmár mondhatni, barátságba Mónival. Nem csupán meghallgatták a történetét, de pénzt küldtek neki Szíriába és próbálták a jordániai magyar nagykövetséggel is kapcsolatba hozni.

Szeretnénk ha ki tudna jutni, és itthon – ha haza jön -, akkor befogadjuk …az én házam is nyitva áll nekik… – meséli A.D.

A különböző fórumokon birkaként kommentelő, úgy kell neki, ha nem bírt magával, ha felelőtlen volt, ha elment egy muszlim országba cselédnek – típusú okosok kedvéért: Mónika korábban valóban nem akart hazajönni, azt hitte majd a világ megállítja a szörnyeket. Szerette Szíriát. Ahova úgy került, hogy jópár évvel ezelőtt a Jégbüfében megismerkedett egy szír fiúval és beleszeretett. Igen, valóban halálos bűn ez. Most már tudja, hogy Aleppo után Hamát is bombázni fogják. Ennyire egyszerű és ennyire tragikus ez a történet.

És akkor most beszéljünk a lényegről, ami miatt az ember úgy érzi, mondanivalója van: itt állunk egy, a melldöngetéstől és a megvédjük a magyar embereket lózungoktól kettőig nem látó kormánnyal szemben, amelynek külügyminisztériuma a maga rendjén egy teremfocistával az élen kutyázza Európát. Minden áldott nap, ma is. Mindeközben ez a minisztérium arrogáns, arcpirító módon utasítja el egy magyar állampolgár segélykiáltását, akinek volt pofája 16 éve Szíriában letelepedni.

Az Erdogan kormány szolgálatos pincsikutyája, aki a török elmebeteg diktátor paranoiájának engedelmeskedve, szalutálva tett ígéretet arra, hogy a budapesti török iskolában felkutatja a gülenista sejteket és ha szükséges felszámolja az intézményt, egy közönséges magyar állampolgárt azzal ráz le, hogy bocs, de befostunk 2012-ben, felszámoltuk a damaszkuszi nagykövetséget, tessék elmenni Jordániába, vagy Libanonba, mert mi semmit nem tudunk tenni az ügyben.

Csak nem háború van Szíriában, Petike? Csak nem elmenekültünk nagykövetségestől a bombák elől? Akkor lehet, hogy nem terroristák ezek mégsem testületileg, akiknek nincs hova menekülniük? Lehet, hogy nem mind önszántából gazdasági bevándorló a sok gonosz muszlimja? És ha a magyar külügy kijelenti, hogy nem tud segíteni a Szíriában rekedt anyukán és 3 gyerekén, akkor tetszőleges nagykövetség hogyan fog tudni? Ekkora nagy befolyásunk van, hogy magyar állampolgárokat nem tudunk hazahozni egy olyan országból, ahol veszélyben van az életük? Ez a nő azt sem tudja, hogy él-e még egyáltalán a férje. Márpedig az ő, a férj aláírása nélkül nem csinálnak sem Jordániában, sem Libanonban útlevelet neki. Ilyenkor mi van? Ilyenkor nem mi vagyunk a világ urai, Petike?

Tényleg annyit tudtatok neki odabökni, hogy kockáztassa a saját és a gyerekei életét, mert ti nem tudtok és nem is akartok segíteni? A csemegekukorica és a magozott meggy nem rohadt még rátok? Szerintem senkit nem érdekel, hogy van-e Damaszkuszban nagykövetség vagy nincs, egy magyar állampolgár segítségre szorul, a magyar államnak pedig kutya kötelessége segíteni neki minden eszközzel a hazajutásban. Akkor is, ha nem egy Berlinben muszlimok által megerőszakolt magyar nőről, hanem egy Szíriában élő magyar nőről van szó, akit nem lehet mutogatni, akivel nem lehet telefosni a propagandamédiát, mert mekkora szégyen már, hogy képes volt egy negyed életet szerelemben, boldogságban leélni egy muszlim (fújj) ember oldalán.

Tehát ha a magyar állam nem óhajt segítséget nyújtani ennek a nőnek, márpedig a KKM tehát nem tervezi, hogy kimenti az asszonyt, és ezt a hvg.hu-nak küldött válaszukban is megerősítették – az azt jelenti, hogy minisztériumi szinten, hivatalosan ismerik be, hogy van elsőrendű és másodrendű állampolgár. Mónika pedig ezek szerint, mivel nem fajtatiszta magyar gyerekek édesanyja, rohadjon is meg, és jól gondolja meg, hogy legközelebb kihez megy férjhez.

Hihetetlenül felháborító. A számukra értéktelen emberi életekkel játszadoznak. És megint az van, mint tavaly Budapesten és másutt, amikor civilek, önkéntesek, tisztességes, emberséges magyar emberek vállvetve akadályoztak meg egy gyalázatos tragédiát. Most is civilek, fotósok, egyszerű emberek próbálnak emberfeletti erőket megmozgatni, miközben egy minden külügyminiszterek legalja visítva gyalázza Európát, tologatja a papírokat és hárítja a felelősséget.

Nagyon remélem, Mónikáék számára még időben érkezik a segítség. Nem Szijjártón fog múlni, az biztos. De felírtuk ezt is.

adomány

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!