A miniszterelnök nem művészi koncepciókkal vagy ízlésbeli dolgokkal foglalkozik, hanem mindenkit alkotásra buzdít
– ezt válaszolta a Havasi Bertalan nevű, miniszterelnöki sajtófőnöknek nevezett és akként is fizetett egyén a 444.hu azzal kapcsolatos érdeklődésére, hogy mi a helyzet ezzel az újrahasznosított, képzavarokkal és gagyi értelmetlenségekkel díszített halszagúan remekeszabott alkotással.
Amit az 1956-os emlékév hivatalos dalának, himnuszának kereszteltek, ami az adófizetőknk 50 millió forintjába került és amivel összefüggésben kijelenthető: Desmond Child világhírű slágergyáros egyáltalán nem erőltette meg magát azzal, hogy valami újat, eredetit, kivételeset és nagyszerűt alkosson. Minden ezzel ellenkező híresztelés ellenére nem Orbánnak írta, és nem is a magyar forradalom 60. évfordulójára. Előkapta a 2007-es In the Steps of Champions című szerzeményét, amit a Miami Egyetem kosárlabdázói tiszteletére alkotott, 9 évvel ezelőtt.
Orbán Viktort magasról nem érdekli a dolog és az, hogy ki mit gondol. Ezzel szemben Orbán Viktor
mindenkit alkotásra buzdít, továbbra is arra biztatja a művészeket, hogy – a magyar kormány támogatásával – minél több formában és műben fejezze ki azt, amit a magyar szabadságról, 1956 szellemiségéről gondol, érez.
Bevallom, ezt a gennyes, arrogáns választ talán még maga a szerző kínos magyarázkodása sem képes túlszárnyalni, pedig az sem semmi. A magyar származású amerikai producer Facebook-posztban és Youtube-videóban is elmeséli a sztorit: hogy miként lett ebből a tíz éves opusz-kezdeményből a zseniális Orbán Tamás szövegíró közreműködésével kész, teljesértékű mű. Hogy az 50 millióból egy huncut fillért nem kapott (a magyar államnak csak a felvétel költségeit kellett kifizetnie), hogy mennyire csalódott a magyar médiatámadások miatt, pedig az őszinte tiszteletadás szülte ezt az 1956-os forradalomra emlékező gyönyörűséget, amellyel már könnyeket csalt magyar emberek szemébe. És a többi, és a többi.
Abba most nem is mennék bele, hogy ha a dalt feléneklő művészek szintén ingyen vállalták a munkát és ha egy nyomorult dal felvétele a túlárazott magyar piacon sem kerülhetett többe 2 millió forintnál, hol van a többi pénz. Tudjuk, csak nem sejtettük, hogy minden szaros negyvenakárhány millióért is lehajolnak. Engem mégis sokkal inkább ez a minősíthetetlen hangnem legyintett pofán, amit Orbán Viktor sajtófőnöke útján megenged magának.
Ez a gusztustlanul szánalmas, undorító, mindigugyanaz, ez a mucsai f*szparaszt reakció, hogy soha a büdös életben nem volt és nem lesz képes elismerni, hogy tévedett. Leírni, kimondani, hogy rosszul mérte fel a helyzetet, hogy egy rakás giccses, műanyag trágyára tüntetett el 50 millió forintot. Ami még mindig nem annyira súlyos, mint amennyire beletaposott 1956 emlékébe.
Ennek a magyar valóságtól fényévekre elrugaszkodott homályos tekintetűnek olyan szinten lényegtelen a minőség, a teljesítmény, az érték, hogy az ő esetében ízlésbeli kérdésekről beszélni olyan, mint a Mona Lisa-t a fürdőszobában akasztani ki a falra. A vérbeli maffiózónak az egyedüli lényeg az volt, hogy ebbe a zsírosbödönbe is belemárthassa a pofáját. Ennyi és nem több. Ellenzékben az országot gyújtotta volna fel a négy sarkánál, ha újrahasznosított gagyira költik a zemberek pénzét. Most – érdekes módon – nem zavarja két pálinkával lenyomtatott hadjárat között. Hogy ömlik, zubog mindenhonnan a nemzetiszínbe csavart igénytelen moslék, az ízléstelen, sekélyes magyarkodó giccs. A lényeg, hogy a zsebek folyamatosan tömve legyenek.
Az, hogy közben hogyan és mennyire tapos bele ’56 szellemiségébe, teljesen irreleváns, noha valójában érthető. 1956 szellemisége Orbán esküdt ellensége, amikor egy embertelen rendszer ellen fellázadva utcára vonult a nép. 1956-ot nem lehet meg nem történtté tenni, hát meg kell csúfolni még az emlékét is: nem kell hogy ismerd a múltat, hogy értelmet nyerj. Ez itt a NER alaptézise, beleszőtték ebbe a gyomorforgató, újramelegített hányásba. Minél kevesebbet tudsz, annál hasznosabb tagja vagy a NER-nek, annál valószínűbb, hogy sokra viszed.
Valójában örülhetünk, hiszen nem valaki más, hanem saját szerzeményét melegítette újra Desmond Child hazafi, aki új hazáját akár meg is tisztelhette volna azzal, hogy alkot valami exkluzívat (sejtem, hogy Shakirának nem írt újra Alice Cooper dalt), de mert nem sikerült. Tulajdonképpen azzal sem lett volna semmi gond, ha így indítanak Emlékbizottságék: a 60. évfordulóra egy már lelőtt poént nevezünk ki himnusznak. Mert annyira fontos eseménynek gondoljuk, hogy jó lesz ez is. Viszont nem erről volt szó, hanem az öntömjénező, dícsérő felvezetés után kaptunk a pofánkba hal-, szar- és izzadságszagot. Átvertek, hazudtak, most meg – amikor kiderült, hogy az átvertek is rájöttek és konstatálják, hogy átverték őket – a miniszterelnököt hirtelen nem érdeklik a művészi koncepciók és az ízlésbeli dolgok. Miután lenyomta a torkunkon a romlott, büdös, rágós, ehetetlen, de legalább drága trutyit, mossa kezeit és alkotásra buzdít. Mintha azt kaptuk volna, amit rendeltünk, ízlésesen felszolgálva.
Van bőr a képén alkotásra buzdítani egy olyan jellemtelen, gyáva embernek, aki egy már elhasznált szellemi terméket újrahasznosít. Alkotás? Mit tud egy olyan ember az alkotásról, aki egész életében az adófizetőkből élt, aki soha értéket nem teremtetett? Használt sláger diszkont áron, 5000 forint feletti vásárlás esetén hozzád b*sszák a Tescóban, mert a kutyának nem kell. Erről szól az 1956-os emlékév himnusza. Meg arról, hogy a pocakos, sikertelen tahó futballistából nem lesz államférfi és művelt ember attól, hogy megszerzett egy egyetemi diplomát. Aki valóban nem foglalkozhat ízlésbeli kérdésekkel, mert ahhoz rendelkeznie kellene valamiféle ízléssel, ám a gyepen rohangálva és a stadionban szotyolát köpködve ez sajnos kimaradt az életéből.
Ebben az egészben pedig nem az a hír, hogy a mindenható Orbán Viktor nem akarja meghatározni a jelen művészeti, kulturális koncepcióit, hogy nem ő dönti el tetszőleges művészi alkotás megítélését és értékét, hiszen fel sem merül, hogy adottságainál fogva erre képes lenne. Ebben az a hír és a gyalázat, hogy a miniszterelnök mindent meg akar határozni, mindenbe belepofázik és amikor kiderül, hogy milliókat dobott ki az ablakon megmagyarázhatatlan, értéktelen, szégyenletes projektekre, akkor sarkon fordul és úgy tesz, mintha semmi köze nem lenne az egészhez.
Ugyan nem milliárdokról van szó, csupán szaros 50 millió forintról, de ezzel az előregyártott, mirelit gagyival tökéletesen sikerült bemocskolni ’56 emlékét. Mint megannyi szarnak és pusztításnak, ennek sincs felelőse, ezt kell zabálni, mert ez van. Szimbolikus jelentőségű ügy ez persze, de annál súlyosabb bizonyítéka annak, hogy ez az ember nem képes mást adni, mint ami lényege. A sunyi, önreflexióra képtelen, a gyávaságot arroganciával kompenzáló selejtes politikus dacos, csakazértis vergődését. Szégyen ez a dalnak alig nevezhető hang- és képzavar. Hogy ennyire futja. Bródy János, Koncz Zsuzsa és sok más elismert szerzőóriás korában nekünk egy amerikai magyar slágergyáros halkonzervje számít művészetnek. A kurvaanyázás, antiszemitizmus, gyűlölet pedig teljesítménynek és egészséges nacionalizmusnak. Ennél jobban aligha lehetett volna meggyalázni 1956 emlékét.
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.