DÜHÖNGŐ

Nem egészséges nemzeti büszkeség ez, hanem penetráns halszag

H. A. | 2016. Augusztus 18, Csütörtök | 13:23

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,438,210 forint, még hiányzik 1,561,790 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Kitörő örömmel tapasztalom, hogy Lázár János mindenhez is értő miniszter előkerült a nyáron virágzó uborkafa árnyékából és állami kitüntetéseket, valamint miniszteri elismeréseket osztogat augusztus 20. alkalmából augusztus 18-án. Ugyan rég nem láttam, hallottam és nem is hiányzott, tudomásul veszem, hogy nem kívánságműsor ez.

Bár közben sokkal érdekesebb lehet, hogy Polt Pétert megszállta valami rontás és olyat tett, mint még soha, azaz kezdeményezte a Mengyi Voldemort Roland nevű egyén és parlamenti képviselő mentelmi jogának felfüggesztését (majd erről is lesz szó bőven) azért Lázár mai igehirdetése (Balog Zoltán Rióban lógatja, ezért beugrott helyette) elemzésre szorul. Nem kicsit. Nagyon.

Idézek az MTI-ből és Lázárból, aki remélhetőleg kipihente magát és teljes erővel veti bele magát abba, amiben a legjobb: a rókaképű sunyulásba, terelésbe, kimagyarázásba.

Csak a kétségbevonhatatlan teljesítmény az, ami a nemzeti büszkeség aranyfedezetét biztosítja.
A hőzöngő nacionalizmust a teljesítmény különbözteti meg az egészséges nemzeti büszkeségtől.
„Legkiválóbb honfitársaink egyéni teljesítménye végül közösségi élménnyé válik” és a legitim nemzeti büszkeség része, forrása lesz, legyen szó akár a nagyközönség által is látható eredményről, akár a hétköznapok csendes kiválóságáról.
Egy népnek az a természetes állapota, hogy büszke, a baj sokkal inkább azokkal a népekkel van, amelyek „nem tudnak vagy nem mernek büszkék lenni önmagukra, saját különbözőségükre vagy, bátran mondhatom, saját különbségükre”.
Magyarországgal is megesett történelme folyamán, hogy alattvalója volt egy nagy-nagy birodalomnak, „vagy manapság, nem is olyan régen, engedelmes piaca egy hatalmas piacnak, semmi több, a nagy történelmi fordulatok így aztán mindig a szuverenitás visszaszerzéséről szólnak, annak a jognak a visszaszerzéséről, hogy az életünket meghatározó döntéseket mi magunk hozhatjuk meg”.
Egy nép öntudatra ébredésével, felnőtté válásával óhatatlanul együtt jár a nemzeti büszkeség érzése, ennek az érzésnek az erősödése: ez nem nacionalizmus, hanem erős önazonosságtudat, ami a szabadság velejárója, egyik megnyilvánulása.
A nemzeti kultúrát mindenkihez el kell juttatni, ezért „ne elégedjünk meg azzal, hogy az csupán az elit luxuscikke marad”, különösen, akkor, amikor az „egy kulturális felső tízezer kiváltsága”. A népművelők, a vidéki kultúrházak, a levéltárosok és a múzeumi szakemberek munkájának elismerésén és tudatos támogatásán keresztül fokozatosan meg kell változtatnunk ezt az öröklött és igazságtalan helyzetet: új és valódi tartalommal kell megtölteni a közművelődés szót, ehhez pedig szövetséget kínál Magyarország kormánya.

Kivételesen nem szeretném minősíteni azokat, akik bármiféle elismerést átvesznek augusztus 18-án augusztus 20. alkalmából a Lázár-féle kormánytól, és ezzel mintegy legitimálják a hatalom kultúrharcát és pusztító ideológiáját, amelyben egyáltalán nincs mindenki számára hely. Nem tudom, ezt a beszédet Balog írta részegen Rióban, vagy Lázár valamelyik lelkes talpnyalója préselte ki magából, mindenképpen ijesztő. Azon gondolkodtam, mi kellett ahhoz, hogy a fenti gondolatokat röhögés nélkül, komoly pofával el tudja mondani. Sok minden eszembe jutott, de valójában nincs jelentősége.

Eltekintenék most attól is, hogy Lázár olyannyira visszatért, hogy csütörtöki stand-up-ját nyomja éppen e sorok írásakor és fényezi a kormány teljesítményét. Aki körültekintő tájékozódás hiányában hallgatja rókasunyi vigyorral körbebástyázott szavait, bizonyára elhiszi, hogy Magyarországon minden rendben van. Pedig Magyarországon akkor sincs rendben semmi, ha Lázár János félkézzel nyomta 77-ről 75%-ra a GDP-arányos államadósságot és ha 10 százalékról 5-re tornázta le hat év alatt a munkanélküliséget, vagy ha azt mantrázza, hogy az inflációt már a pincében sem találják hónapok óta.

Az igazság ezzel szemben az, hogy hiába csökkent a sertés ÁFA-ja és van ingyen a Facebook, Lázár János és népes zenekara még egy augusztus 20-i ünnepi beszédbe is becsempészte a szoft brüsszelezést, a nagyhatalmak által igazságtalanul elnyomott kis ország vergődésének szólamait, aki azért toporzékol, hogy ne mondják meg neki, mert majd ő tudja, és eldönti.

Lázár Jánosnak nem sül ki a szeme a népművelők munkájának elismeréséről és támogatásáról szónokolni, miközben pontosan Lázár János bürokráciacsökkentő szemfényvesztése kellett ahhoz, hogy a kormány megszüntesse a Nemzeti Művelődési Intézetet (NMI) – a közművelődéssel foglalkozó egyetlen állami intézményt – és Lezsák Sándor fideszes képviselő alapítványára hagyja a szervezetet és feldatait. Milyen öröklött, igazságtalan helyzet, Lázárjános? Hetedik éve kormányoztok, szétvertétek a kultúrát, Kerényikkel és Fekete Györgyökkel harcoltok a keresztény-népi-nemzeti kánonotokért és erőszakoljátok ránk az istentelenül büdös halszagot. Kultúra helyett, Lázár! Meddig hárítjátok másra a felelősséget?

Hogy a nemzeti büszkeség aranyfedezetét csak a kétségbevonhatatlan teljesítmény biztosítja, azt legfeljebb Hosszú Katinkának és a hozzá hasonló kiválóságoknak vagyok hajlandó elhinni, Lázár! Akik nem pofáznak, nem hőzöngenek, hanem teszik a dolgukat. Akik nem sajtót tájékoztatnak kormányzást helyett, hanem minden egyes napon legyőzik önmagukat, túlszárnyalják önmagukat.

Ti ezzel szemben mindezt nem mondhatjátok el magatokról. Ti az aranyfedezetet lenyúltátok és odahánytátok Mészáros Lőrinc mangalicái elé, Vajna András kaszinóiba, Habony Gucci táskáiba, Rogán hőre táguló ingatlanaiba, a pereputtyotok, haveri és baráti körötök zsíros valaga alá. És mivel semmi nem maradt, amitől a sokak, az innen már elmenekültek és a kalandvágyból ittmaradtak jobban érezhetnék magukat, mivel visszaéltetek a rátok bízott felelősséggel és bizalommal, maradnak a nyálas közhelyek, az üres, hazug frázisok, a hagymázas, homályos-dagályos, műanyag nemzeti öntudat. A közpénzen élősködő kalandorok vérgőzös hazafisága, akiket az különböztet meg az államférfiaktól, hogy soha semmit nem értek el piaci versenyben, önerőből, anélkül, hogy a közösben turkáltak volna könyékig.

Akinek márpedig semmije nincs, amire büszke lehetne, annak marad a nacionalista-soviniszta hőzöngés, az átlátszó nemzetieskedés. A közpénzből harácsolt milliárdok az én olvasatomban nem nevezhetők teljesítménynek, Lázár! Aki egy folyton megcsapolható pénzforrásként tekint az országára, az nem hazafi, az csak egyszerűen nemzeti színű mézesmadzaggal köti át a hazaárulást. A nyílt uszítás, a más kultúrájú, identitású emberek elleni gyűlölködés szítása nem a szuverenitásért vívott harc, nem az önazonosságtudat kifejeződése, nem patriotizmus, hanem aljas szélsőségesség. Nem egészséges hazaszeretet, hanem pusztító betegség.

Aki politikusként átverte a szavazóit, aki az általános életszínvonal emelése helyett kilátástalan helyzetbe taszított több millió embert (Paks, olimpia, hadd ne soroljam), aki mások gyűlöletétől érzi magát különlegesnek, annak nem maradt egyéb, mint mások egyéni teljesítményével verni a mellét. Valamivel, amihez neki semmi köze. Az a kormány, amely mindent megtesz azért, hogy a népe soha ne váljon felnőtté, amely népet könnyen memorizálható, néhány szavas zsigeri csatakiáltásokkal kondicionál, és próbál a legprimitívebb ösztönylények szintjén megtartani, az nem az egészséges nacionalizmus képviselője, hanem az eltorzult lelkű, arcú agresszió és háborús pszichózis szócsöve.

A valódi teljesítmény az, ami a tiéd, amiért önerőből megdolgozol, amit senki nem vehet el tőled. Arra lehet büszkének lenni. Az, hogy magyarnak, piréznek, svédnek, vagy brazilnak születtem, az önmagában nem erény, nem valami, ami mások fölé helyezne. Igen, örömmel tölt el Hosszú Katinka minden aranyérme, meghajlok a teljesítménye előtt, de az attól nem lesz az én sikerem, mint ahogy a szomszédom sikere sem lesz azért az enyém azért, mert közel lakik hozzám. Nem lesz nemzeti siker. Mint ahogy – hallod, Lázár? – az ország hitvány politikusainak gaztettei sem lesznek soha közösségi szégyenné.

Be kéne fejezni ezt a olcsó, lábszagú mellveregetést, aminek semmi alapja. Be kellene fejezni ezt az agymosást, ami arról szól, hogy magyarnak lenni önmagában elég a büszkeséghez, a mások fölé helyezkedéshez. Nem egészséges nemzeti büszkeség ez, hanem újrahasznosított, penetráns halszag. Érzed, Lázár? Ettől bűzlik az egész kormány.

malac

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

DÜHÖNGŐ

Nem egészséges nemzeti büszkeség ez, hanem penetráns halszag

Iratkozz fel most!

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY