Nemrégen szó esett a potyautasokról, akik – bár tehetnék – nem nyilvánítanak véleményt, nem szavaznak, egyszerűen csak elvárják a többiektől, hogy egy élhető országot építsenek köréjük. Mert az nekik jár. Van azonban a kívülállóknak egy olyan csoportja, akik teljesen más okból passzívak. Kik ők?
Nézzük a távolodó Romániát. Hátulról persze, mert úgy jobban szemmel tudjuk tartani. Nem panaszkodunk, mert az olyan visszatetsző. Nem kérünk számon, mert kin kellene? Büszke nép vagyunk. Igen. A helyzet szar, de nem érünk rá foglalkozni vele. Elfoglaljuk magunkat izgalmasabb dolgokkal.
Például azzal, hogy helyben járva rángatjuk egymást a sárba. Az nem érdekes, hogy közben a rángató, a rángatott, a néző, a békíteni akaró és a vétlen arra bóklászó egyforma vastagon sározódik. Csak az számít, a másik egy lépést ne jusson előbbre. Ennek valójában nincs célja. Csupán az én nem, de te sem értelmetlen zsákutca-csata hibás eszméje működik.
Írások sora születik, eredménytelenül. Intellektuális hordókról elemezzük szanaszét a másik mondandóját, sugárban hányva bölcsességünket. Hiányoljuk az irodalmi magaslatokat, az oknyomozást, a nyelvi finomságokat, cafatokra szedjük a miénktől eltérő gondolatvezetést. Közben a megszólítani szándékozott társunk halálosan unja, nem érti, vagy érdektelen a modernkedő szólamokra, ívesen tesz a stílus veretes díszeire, hidegen hagyja a fogalmazás finomsága. A legtöbbjükhöz el sem jut egyetlen szó sem.
Akihez ténylegesen el kellene jutnia a gondolatoknak, az már régen a ketrec sarkában kuporog. Nem lát, nem hall, nem is igazán érdekli más, mint a most kőkemény valósága. A darabka kenyér a gyereknek, az egy szem lázcsillapító, a hasáb fa. Az érdekli, hogy valahogy vízhez jusson. Egy csomag száraztészta, egy meleg pulóver, egy kiló só. Ennyi az ő világa. Ami ezen túl van, az nem juthat el hozzá. Számára nem jelent semmit a demokrácia. Nem fontos, mert a lejárt számlák, a kilakoltatás fenyegető jelenléte, a közeledő tél halálos hidege köti le minden pillanatát. Nem is hallja, nem is érti, miről beszélünk körülötte. A feje felett.
Ő már régen a szögesdrót túlsó felén van, távol a valóságtól. Ha rést vágunk is a kerítésbe, nem fog kijönni, nem képes kijönni onnan. Fél. Hiába ordítjuk felé a bölcsességeinket, a te felelősséged, a csak rajtad múlik, tegyél magadért – nem működik. Nem működhet. Nem is igaz. Nem csak az ő felelőssége. Nem csak rajta múlik. Nem tud tenni önmagáért. Már nem. Egyedül nem.
Hárítjuk a társadalmi felelősséget, mint egy szemtelen legyet.
Ócska cukrászdai krémesbe ágyazott középosztálybeli magabiztossággal, okostelefonok és laptopok nyújtotta világlátással bölcselkedünk. Mondjuk a megoldást annak, aki a nem létező szociális és a nagyon is létező világhálóról réges-régen lezuhant.
Várjuk, hogy mozduljon az a tömeg, hiszen iszonyú sokan vannak. Nem értjük a fásult közönynek vélt tehetetlenséget. Ostorozzuk a sorsán javítani képtelent és ostorozzuk egymást, a kerítés túlsó felén. Fotelból kritizált fotelforradalmárok, pókhálós elefántcsont-toronyból aláharsogott bölcsességek, fogjuk meg és vigyétek tettrekészek. Csúszunk, mint a csiga a maga termelte nyálkán és nem vesszük észre: az elöl zabáló száj és a hátul ürítő végbél egy organizmus. Külön nem működik, csak együtt létezik, együtt szenved és pusztulni is csak együtt képes.
A védekezni képtelen lecsúszottak és az értetlen még-megélők között kétségbeesett emberek próbálnak utat nyitni. Adományért kilincselve igyekeznek életben tartani, akit lehet. A pártok és különféle szervezetek egymással csatázva akarnak megragadni egy jó pozíciót, fizető állást, a hatalom egy szilánkját. Feledve azt, akikért ott vannak, egymás kezéből tépik a koncot.
Talán meg kell várni, ameddig rommá bombázott senkiföldjévé válik az ország, ha nem is fizikai bombák tarolják le az életünket. Lehet, hogy csak a kifosztott, sivár valóság mozdít meg mindenkit. Amikor már senki sem marad, aki meg tudott őrizni valamit a múlt kincseiből. Amikor már nem marad vesztenivalója annak, aki most még görcsösen szorongatja a magával hurcolt gagyit. Akkor talán nem az számít, hogy ki hogyan és hová akar eljutni. Egyetlen cél marad és egyetlen út. Nem tudom. Azt tudom, hogy még nagyon sok vesztenivalónk van. El is fogjuk veszteni, mert – bár ugyanazt védenénk – de más sorrendben. Egyenként óvjuk a kincseinket, ezért el is veszítjük őket sorra. Egymást okolva hadakozunk a semmiért.
Közben hamarosan ideér a tél. Neked puha hótakarót, nekem vacogást, neki halált hozva.
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.