NEHAZUGGY

Szép álmokat, Artúr. Köszönöm a kavicsot

Forgács Erzsébet | 2016. Július 19, Kedd | 15:08

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,642,337 forint, még hiányzik 357,663 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Ma elment Somló Tamás is. Kicsit ma is súlytalanabb lett ez a világ. Csak egy kicsit, de mégis. Nem fogok nekrológot írni, ezt megtették, megteszik olyanok, akik sokkal jobban ismerték. Én csak az Álomarcú lányt ismerem, és még mennyi dalt, amiben ott van ő is. Akár zeneszerzőként, akár szövegíróként, akár előadóként. Valahogy ott van.

Emlékszem, nagyon fiatal voltam, amikor először hallgattam az LGT-t. A Loksi című, 1980-as album volt. Nem tetszett. A Primadonnát kimondottan rühelltem, de a többi dalt sem szerettem. Akkor nem tudtam még, hogy az LGT-hez fel kell nőni. Aztán egyszer, évekkel később előszedtem a lemezt és rájöttem, mennyire jó ez. Finom. Nem csak a fülemnek, a lelkemnek is finom. Az agyamnak is. Elkezdtem figyelni a szövegekre, lehántani sorra a rétegeket. Ahányszor meghallgatok egy dalt, mindig találok új réteget. Akkor is, ha már régen kívülről tudom a szövegeket. Éppen, mint a Primadonna. De itt nem a semmi marad a végén, hanem valami. Valami kis igazgyöngy. Nem, mégis inkább egy csodaszép kő. Nem drágakő, nem brilliáns. Azok mind egyformák. Olyan kavics, amit gyerekkorában talál az ember valahol és valamiért fontos lesz. Az övé lesz, egyedüli, megismételhetetlen lesz az az egyszerű kis kő.

Talán el is feledkezik róla az ember. Talán évek, évtizedek telnek el és nem is gondol arra a kavicsra. Aztán egyszer, egy költözéskor, vagy csak úgy áttúrja a nyűtt kartondobozt, amiben néhány gyermekkortól hurcolt kis butaságot tart. Galambtollat, elsős ellenőrzőt, a nagyitól örökölt porcelán figurát. És a doboz alján ott van az a kavics. Akkor, egyetlen pillanat alatt eszébe jut minden, amire már régen nem gondolt. A hangok, ízek, illatok. A zene.

Artúr elment. Úgy döntött, elég ebből ennyi. Megértem, bár dühös vagyok. Kicsit dühös. Ahogy dühös vagyok Esterházy Péterre és – most gondolok bele – mennyi mindenkire. Az nem úgy van, hogy csak egyszerűen itt maradunk nélkületek. Lassan már súlyosabb lesz ott fent, mint itt lent.

A Kicsi, a Nagy, az Artúr és az Indián Artúr nélkül maradt. Kicsi már régen Pici bácsi, de valahogy nem tűnt fel. Artúr hófehérré szépülő sörénye sem tűnt fel. A törékennyé fogyott arca már feltűnt, de valahogy nem gondoltam arra, hogy elmegy. Hiszen mennyi minden volt még, amit nem adott oda. Most pedig elvitte magával.

Nem igazságos az élet. Dühös vagyok, pedig nincs okom rá. Hiszen volt egy pillanat régen, amikor hirtelen megértettem a Primadonnát. Megértettem az Álomarcú lányt. Annyi mindent megértettem és annyi mindent nem szerettem. Még és már.

Artúr elfáradt, pihenni vágyott. Itthagyott mindent, kirakta a kincseit, amiket nekünk szánt. Amit magával vitt, az már az övé marad mindörökre. Az egykori bohócipari tanuló most megpihen. De a doboz alján, ott, az ellenőrző alatt, ott lapul az a kavics, ami annyira fontos ma is, mint évtizedekkel ezelőtt. Azt nem vitte magával. Ajándékot nem illik visszavenni.

Szép álmokat, Artúr. Köszönöm a kavicsot.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!