Március 29,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Nem Pukli a hibás

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,567,959 forint, még hiányzik 1,432,041 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Ma már nyugodtan kijelenthetjük, hogy a „tanárlázadás” hamvába holt. Nemhogy semmit nem értek el kitűzött céljaikból, hanem Orbán Viktor jól pofán csapta őket, és még egyet szorít a présen. Mint ahogy az alcsúti kisvasút kritikájára azt válaszolta, hogy akkor tovább építi, most válaszul tovább centralizál és államosít.

Megkezdődött a bűnbakkeresés, egyre többen hibáztatják a mozgalom vezetőit. De erről nem Pukli István, nem az állami kerekasztalra „véletlenül” betévedt Mendrey László, nem a pedagógusokat már régóta és többször eláruló Galló Istvánné tehet, hanem maguk a pedagógusok.

A március 15-i nagy tüntetésen bejelentett fokozatos polgári engedetlenség az elmúlt évek legokosabb kormánykritikus húzása volt, mert perspektívát nyitott a mozgalom előtt. Az elképzelt forgatókönyv az volt, hogy március 30-án sok iskola elé fognak kiállni a tanárok, és a hozzájuk csatlakozó szimpatizánsokkal együtt egész villámcsődületek fognak támadni. Ezek híre és képe be fogja járni az országot, és a résztvevők látják majd, hogy sokan vannak. A hatalom már csak rosszul tud reagálni: vagy bedurvul, vagy a füle botját sem mozgatja. Az egyhetes hiábavaló várakozás ingerültséget fog kelteni az emberekben. Ezért a következő héten még többen lesznek. Elaltatni sem lehet az ügyet, mert a következő lépésre mindig csak egy hetet kell várni, és ez belátható távolság. Az ingerültség és a tömeg is hétről hétre nő majd.

Az első léket március 30-án kapta a mozgalom, amikor igen kicsire sikeredett a polgári engedetlenség. Rögtön módosítani kellett az elképzelést, és a következő akciót nem egy, hanem két hét múlvára hirdették meg. De erről nem a szervezők tehettek, hanem a pedagógusok, akiknek többsége nem vett részt a demonstrációban. Aztán  jött a második lék: a következő demonstráció idejére szervezett Mendrey-féle „sztrájk” szétzilálta a kétórás engedetlenséget. Ráadásul megakadályozta, hogy kiálljanak az iskola elé, és ezzel láthatóvá tegyék a megmozdulást. A Gallóné-féle sztrájkparódia már se nem szorzott, se nem osztott. Addigra a mozgalom kifújt. Gallóné sztrájkja már csak arra volt jó, hogy megmutassa Orbánéknak: tehetnek, amit akarnak, a pedagógusoktól nem kell félniük.

De ki az oka annak, hogy a Pukliék kitalálta jó forma nem érvényesülhetett? Csak a pedagógusok, akik nem töltötték meg tartalommal ezt a formát. Ki az oka annak, hogy a szakszervezetek élén évek óta Mendreyk és Gallónék állnak? Csak a pedagógusok, akik még nem zavarták el őket.

Csakhogy a pedagógustársadalom, minden közös sérelem ellenére, nem olyan egységes, mint ahogy a miskolciak felhívásához csatlakozó iskolák és emberek nagy száma mutatta. Vannak, akik csak vonakodva csatlakoztak, mert alapvetően egyetértenek Orbán oktatáspolitikájával: mert jobban szeretnek cigánymentes osztályban tanítani; jobban szeretik, ha megmondják nekik, milyen tankönyvből és mit tanítsanak; örülnek, hogy a „zűrös” gyerekek 16 éves korban kikerülnek a tankötelezettség alól; örülnek, hogy szöveges értékelés helyett osztályozhatnak, és már alsó tagozatban is buktathatnak. Sőt, lehet hogy ők vannak többen, és a minőségi oktatást kívánók a kisebbség. Ha nem lennének a Klik működési zavarai, ha kevesebb lenne az adminisztráció, ha nem kellene portfoliót írni, és nem kellene 32 órát bent lenni az iskolában, a többség egész jól ellenne a rendszerrel.

Az a néhány közös sérelem pedig nem elég ahhoz, hogy megszüntesse a pedagógusok körében – és az egész magyar társadalomban jelenlévő – pusztító bizalomhiányt. Hiszen nem nehéz belátni: ahhoz, hogy egy igazi sztrájk összejöjjön, a pedagógusoknak bízniuk kell egymásban. Bízni abban, hogy a másik nemcsak morgolódik, hanem majd csatlakozik is. Ha megvan a bizalom, akkor biztosak lehetnek abban, hogy majdnem mindenki részt fog venni, és ha majdnem mindenki részt vesz, akkor a kormány – minden fegyveres és nem fegyveres hatalmával együtt – tehetetlen.  Minél erősebb a bizalom, annál kevésbé kell félni. De bármilyen könnyű is ezt belátni logikus gondolkodással, mégsem sikerült. És ezért nem a mozgalom vezetőit kellene hibáztatni. Pukli István nem tud 150 ezer pedagógus helyett sztrájkolni.