Március 29,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

DÜHÖNGŐ


Rohadt nagy nemzeti érzés

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,567,959 forint, még hiányzik 1,432,041 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Habár alapvetően nem az elvándorlásról akartam írni, túl sok embert érint a téma. Beszéljünk hát erről…illetve, a dolog jellegéből adódóan én beszélek. Elmondom, mit tapasztalok a közvetlen környezetemben.

Tudom, sokan maradnak. Többen, mint ahányan mennek. Maradnak, tanulnak, dolgoznak és küzdenek. Boldogulnak, vagy kínlódnak, sikeresek, kevéssé sikeresek. Mint sok más országban is.

Azt mondják sokan, a gyávák mennek el. Mások úgy vélik, a gyávák maradnak.

Az keres más országban boldogulást, aki itthon élhetetlen, béna és hülye! – hangoztatják egyesek.

Persze, más vélemények szerint pont a bénák nem mennek.

Cselédnek mennek! Mosogatni Londonba!

Soha nem lesznek otthon, nem az a hazájuk!

Nem fogadják be őket, alja munkán fognak tengődni!

Majd hazasompolyognak…de ne is jöjjenek! Több jut nekünk, az itthon ügyeseknek, elszántaknak, szorgalmasaknak, okosoknak!

A vélemények megoszlanak, idézek:

„A lényeg, hogy aki itthon nyomorék, az odakint is az marad. Aki itthon lusta, az odakint vagy éhen döglik (visszajön), vagy nekiáll végre dolgozni és – csodák csodája – megél. Aki meg kint sikeres, az itthon is sikeres tud lenni.”


„Már alig maradt itthon barátom, majdnem mindenki kiment már valamerre. És jól megvannak. Nem egyszerű az ő helyzetük sem, sokat dolgoznak, de jobban érzik most magukat. Egyikük se „haza-utáló” , egyikük se divatból ment, de nem tehettek mást. A legtöbbjük itthon pl. nem talált állást, pedig nem egy két hónapig keresett..Huszonéves, értelmes, iskolákat végzett emberekről beszélek, akiknek nem voltak hatalmas igényeik.”

Van valami, ami kapcsolódik a „menni-vagy-maradni” témakörhöz. Persze, minden máshoz is kapcsolódik, de itt talán markánsabban tűnik ki. Vagy csak nekem tűnik fel mostanában egyre erőteljesebben és egyre kevésbé értem. Vagy értem, de nem vagyok hajlandó elfogadni.

Ez pedig a mindenhonnan előugró, rohadt nagy nemzeti érzés. Olyan szinten, olyan formában, amit én képtelen és hajlandó sem vagyok megemészteni. Persze, magyar vagyok én is, de európai is vagyok, akarok is lenni. Része akarok lenni annak a kontinensnek, amelybe beleszülettem. Annak az ezer színű, ízű, nyelvű, kultúrájú, kavargó, gazdag családnak akarok tagja lenni. Amitől el voltam zárva életem első felében, most pedig, amikor már nyitva az ajtó, felbukkant a semmiből egy csomó nemzetvédő, és sújtásos mentés honvédő buzdulatában fejbe akar vágni egy kurva nagy zászlórúddal.

Honnan, miből és miért szaporodtak el ezek? Honnan jönnek? Hol tenyésztik őket? Csak úgy lesznek? Talán a Hortobágyon van egy titkos hely…rovásírással teli lapok fölé görnyedő tudósok kavarják a bográcsban a varázsszert, mégpedig árvalányhajjal, és ezzel etetnek mit sem sejtő embereket, akik ettől nemzetmentő háborúba kezdenek. Nem tudom…

Akkor, amikor végre már csak elméletben léteznek a határok, ezek gyűjteni kezdik a téglát, követ, szögesdrótot és be akarnak engem zárni…az én érdekemben. Rám ordítanak a képernyőről, a monitorról, újságból. Védik a hont, ellenem. Idegbeteg pasasok/nők vonaglanak különféle műsorokban és hirdetik az igét, a magyar öntudatot, a nem-leszünk-gyarmatot, a megvédjük-a-hont. Kitől? Ki ellen? Miért?

Ilyenkor mindig látomásom támad.

Ülünk az ebédlőasztalnál. Mi, a család. Hirtelen ezen család egyik tagja letolja a gatyáját és az asztalra szarik. Oda, a cigánypecsenye, a pörkölt, a franciasaláta és a dán vajaskifli közé, az abrosz közepére.

Dacosan felemelt fejjel közli, ehhez joga van, mert ő egy szuverén egyéniség. Na jó – mondjuk mi, többiek – de ez nekünk is büdös, baszd meg!

Az az érzésem, sokszor ezt csináljuk. Nemzetileg, Európa asztalánál.

A kitérő után. Van egy fiatal diplomás. Okos, tehetséges, szorgalmas. Itthon dolgozott. Üzletek polcait szerelte össze. Bárokban szolgált fel. Aztán, sok-sok idő múlva lehetett volna alkalmazott. Egy biztosító társaságnál. Vagy árulhatott volna gépeket, jutalékért.

Elment, mert múlott az idő. Lassan családot akart, karriert, megélhetést és a szakmájában szeretett volna dolgozni, fejlődni, tanulni, tovább lépni. Igen, mosogatott ő is. Igen, minimálbéren, amiből azért vidáman tudott Portugáliában nyaralni. Ő nem Angliát választotta, megtanulta a nyelvet. Az ország nyelvét, ahol él. Köszöni, jól van. A szakmájában. Dolgozhat, fejlődhet, tanulhat, boldogulhat. Ő megbecsüli, amihez engedték hozzájutni, azok pedig megbecsülik azt a tudást, munkát, amivel hozzájárul a közöshöz.

Aztán egy fotós. Fiatal, lelkes, tehetséges. Az élete a fotózás. Tanult, tanul, tanulni fog élete végéig. Sok-sok munkával, elszántsággal, akarattal, kitartással, áldozattal sem sikerült. Persze, kapott megbízásokat, dolgozhatott orrvérzésig. Ingyen. Mint annyian mások. Ha nem ismer valakit, aki benyal másvalakinek…akkor ingyen. Ezernyi beküldött jelentkezésre egy válasz sem érkezett. Annyi sem, hogy kapd be! Esküvői fotós meg nem akart lenni. Elment hát.

Egyetlen hónap alatt kapott megbízásokat. Válaszokat. Interjúkra meghívásokat. Munkát, de pénzt is. Csak bámult. „Nini, nem vagyok láthatatlan!” Eddig úgy tudta, az.

Ők itthon tehetetlenek voltak? Bénák? Nyomorékok?

Ott meg hirtelen zsenik lettek? Szorgalmasak?

Nem hiszem.

Lehetne sorolni, talán fogom is.

Elmentek, igaz. De csak ide, haza. Európába. A másik szobába. Jó lenne, ha egy nyereg alatt puhított pacalpörköltnek öltözött honvédő nem szúrná hátba őket egy nemzeti színűre festett pulikutyával.